Helyzetjelentés

Kedves Olvasók!

Tudom, hogy van aki várja már a következő fejezetet, de sajnálattal kell közölnöm, hogy az még késik egy ideig. Írtam, hogy múlt héten otthon voltam, mert lebetegedtem, de szerencsére hétvégére úgy tűnt, hogy meggyógyultam. Azonban tegnap ismét elkaptam valami förmedvényt, amitől hánytam és lázas is lettem. Nos, alig bírtam fölkelni, nemhogy megcsinálni a következő részt... Ne haragudjatok! A rosszullétem szerencsére mára elmúlt, azonban holnap a sok mulasztás után egy kémia témazáróval kezdek, amire szintén fel kell készülnöm. Ma azt gyűrtem, és próbáltam bemagolni mindent, na meg a számolásokat is gyakoroltam, így nem jutott időm a fejezet megírására. Ezért is elnézést, de mivel nyakamon az érettségi, nem tehetem meg, hogy nem készülök (főleg kémia és biológia szakon). De ígérem, hogy a napokban iparkodni fogok az írással. :D Bár mostanság eléggé rám jár a rúd, és tényleg pech, hogy egy légúti megbetegedés után egy gyomorvírusom lesz, de nem adom fel a küzdelmet, és véres harcok árán is, de legkésőbb péntekre kiteszem a legújabb részt! :)

Remélem megértitek, de ha nem, akkor sem tudok mit tenni! :( Sajnos keresztbe tettek a magánjellegű problémák, amiket nem olyan könnyű áthidalni... De amint visszatalálok önmagamhoz, újult erővel fogok szorgoskodni az oldalon!^^

~Satin

5. Álom...Látogatás

Az étkezőben ücsörögtünk. Én pedig a svédasztalt fürkésztem árgus szemekkel mire megállapítottam, hogy itt nincs kedvemre való táplálék. Sokkal ínycsiklandóbbnak tűntek a vendégek, akik éhesen pakolták meg a tányérjukat. Legszívesebben belemártottam volna a fogamat egy-kettőjük nyakába, bár mint híres Kuran úrnő, nem szándékoztam befeketíteni a nevünket.

Szüntelen csak a szerelmemet figyeltem, és azt a ritmusosan lüktető eret a csuklóján. Képtelen voltam levenni róla a tekintetemet, annyira csábító és hívogató volt...

- Ízletes ételek - morfondírozott. - Te nem így látod, Yuuki?

Teljesen elkalandoztam, szemfogaim kilógtak a számból, nyelvemmel pedig éhesen simogattam a végüket. Egy fiatal lányt bámultam. Rántottát evett, azonban sokkal inkább az ereiben csörgedező friss vérre vágytam, mintsem a tojásra.

- Hogyne... - feleltem kedvetlenül, majd kivettem egy sonkát a tálból.

Kaname megragadta a karomat, magához húzott, majd a fülembe súgta:

- Fönt ihatsz belőlem, de addig türtőztesd magad, kínos lenne, ha rátámadnál egy nyugdíjas párra. - nevetett. Persze...neki könnyű volt, ő éjjel  már kapott vért...

Helyet foglaltunk egy kétszemélyes asztalnál, és csöndben hozzáláttunk a reggelihez. Az álombéli lányon morfondíroztam, akit már most sikerült meggyűlölnöm...

- Itt vagy te lélekben?

Hallottam a hangokat és felfogtam, hogy engem szólongatnak, révületemből mégsem sikerült kimozdítaniuk. Arra ocsúdtam föl, hogy bátyám erősen rángatja a vállamat, és a nevemet szajkózza.

- Yuuki, Yuuki! - ismételte aggódva.

Fél perces fáziskésés után megráztam a fejemet, és röstellve bocsánatot kértem. Magam sem tudtam, hogy mi ütött belém akkor, de rossz előérzetem támadt. Furcsa, nyomasztó gondolatok mardostak belülről, de mire megállapíthattam volna, hogy mik ezek, addigra már tova is tűntek.

- Ma ellátogatunk ahhoz a lányhoz! - zökkentett ki a gondolatvilágomból Kaname.

A villámmal éppen egy szem borsót kínoztam a tányérban, amikor döbbenten felpillantottam.

- Pont ma?! Nem akarom kitörölni az emlékeit, nem fog menni! - ecseteltem kábán. Tenyerem már a gondolattól is izzadni kezdett. - Értsd meg! Vagy kísérj el!

- Veled megyek megígérem, és együtt csináljuk. Nem lesz nagy történet. Beszélünk vele pár szót - hála az én szenzációs, hangérzékelős, szuper intelligens fordítómnak - Aztán pedig tesszük a dolgunkat! Nem halogathatjuk ezt hónapokig!

Be kellett látnom, hogy igaza van, bármennyire is frusztráló volt a számomra.

- Oké...bár szerintem kihagyhatjuk a tervből azt a hülye fordítót... Nem hiszem, hogy működni fog. - nem bíztam az ilyen fantasztikus technikai csodákban.

- Azért csak elhozom!

A délelőtt további része egy intercity gyorsaságával süvített el mellettünk, és csak akkor eszméltem föl, mikor már a kocsiban utaztunk. A rádióból kellemes, lazító dallam szólt, én mégis remegtem idegességemben. A térdem fel-alá járt, akár egy búgócsiga, akit túlhúztak, és képtelen leállni. Szemöldökömet összeráncoltam, fogamat pedig, mint egy szájzáras pitbull, összeszorítottam. Hisztériás roham jött rám, és tajtékzó vadállat módjára akartam törni-zúzni. Szíves-örömest megkínáltam volna az öklömmel az ablaküveget... Úgy éreztem, hogy a biztonsági öv a vajbőr üléshez szögel, a testemet pedig nem engedi mozogni. 

- Feszültnek tűnsz! - Kaname vezetés közben lopva rám pillantott, és aggódva konstatálta, hogy nem vagyok túl jól...

- Az is vagyok! - vágtam rá dühödten, majd mérgesen rángatni kezdtem az övet, amit kis híján sikerült is kitépnem a helyéről. 

- Mindjárt ott vagyunk... - mutatott a távolba. - Ne aggódj, minden rendben lesz, és ezután élhetjük tovább az életünket. 

Bólintottam. Nem tehettem mást, mint hogy beletörődtem a kialakult helyzetbe. Igaza volt, és egyet kellett értenem a bátyámmal. Ha nem töröljük a kislány emlékeit, kiderülhet a titkunk. Azt autó hirtelen lassulni kezdett, és egy ház elé készültünk leparkolni. Egy idősebb nő nézett ki az ablakon, talán azon morfondírozva, hogy ez a piros Porsche mit keres az otthonuk előtt. 

Megjöttünk...megjöttünk, itt vagyunk, és nekem menthetetlenül szembe kell néznem a pillanattal. Higgadtságot kényszerítettem magamra, és valamelyes megnyugtatott a tudat, hogy a szerelmem is velem van. 

Vadul tépni kezdtem az ajtót mire Kaname békésem megsimogatta a karomat.

- Még nem nyitottam ki Kicsim! - kattant egyet a zár, majd az ajtó kitárult. - De most már igen! 

Kiszálltam a sportkocsiból, Kaname pedig követett. A kertből kutyaugatás ütötte meg a fülünket. Az állat agresszívan próbálta elriasztani a betolakodókat, mire én tüzelő pillantást vetettem rá. Tekintetem vörös fénye megcsillant a jószág fekete szembogarán, majd egy fájdalmas nyüszítés kíséretében, fülét-farkát behúzva odébbállt. Úgy festhettünk mint egy tipikus sablonfilm főgonoszai. Fekete haj, napernyő, napszemüveg, és persze régi, viktoriánus stílusú ruhák. Talán az ember némi logikával, és józan paraszti ésszel is kikövetkeztethette volna, hogy vámpírok vagyunk, ám a mai világban azt is elhitték, hogy egy szokatlan szubkultúra sorait gazdagítjuk. 

A kapu előtt álltunk meg, majd kissé félszegen, de megnyomtam a csengőt. Nem telt sok időbe, és a nő, aki már percekkel ezelőtt is vizslatott minket, a bejárathoz sietett. Kissé ódzkodott beengedni bennünket, de ekkor megérkezett egy fiatal lány is. Sietett, szinte már futott, és mielőtt anyja faggatni kezdett volna engem és a bátyámat, gyors magyarázkodásba kezdett. 

- Anya, ők a barátaim, hozzám jöttek! Fölmegyünk a szobámba! - megragadta a kapu öntött vas kilincsét, és szívélyesen kitárta előttünk a bejárati ajtót. 

- Gyertek, erre van a szobám! - tudott angolul... Folyékonyan beszélt, így ,,szegény" Kaname nem tudta használni a fordítógépét...

Nem feleltünk, de minthogy nem igen volt más lehetőségünk, követtük. Kanaméba kapaszkodtam, és próbáltam a fülébe suttogni:

- Menjünk haza! Kérlek Kaname, menjünk haza! 

Szörnyű, fojtogató érzés kerített a hatalmába, amikor belém nyilallt a felismerés: Ez a lány nem más, mint aki a múlt éjjeli álmomban diadalittasan falta a bátyámat. Hülye ribanc... Legszívesebben minden szó, és minden körítés nélkül bemostam volna egyet a túlsminkelt pofájába! Szédülni kezdtem, a vérnyomáson jojó módjára ingadozott, a szemem előtt a világ elmosódott, és csak halovány körvonalakat láttam. A lábam alatt a talajt, mintha kimosták volna, Kaname karjaiba dőltem.

- Szedd össze magad! - hangja éles és felszólító volt. - Nem ájulhatsz el itt! 

Dühöt éreztem, de egyet értettem a szerelmemmel. Ha most elhagyom magam, és összesek a kiscsaj szeme láttára, az felér egy vereséggel. Nem mutathatom gyöngének magam. Nem értem miért vagyok féltékeny... Egy ostoba álom miatt?! Kaname engem szeret, és ezt annak a tiniribancnak is megmutatom! 

Elértük a szobáját, és miután becsukódott mögöttünk az ajtó, mintha kinyitották volna a csapot, özönleni kezdett a lányból a végeérhetetlen szóáradat. 

- Jack, Kira! Hát eljöttetek! Bevallom őszintén, nem hittem, hogy tényleg meglátogattok, de úgy fest, hogy a levelem célt ért! Én Luca vagyok! - Kaname felé nyújtotta a kezét, véletlenül se nekem! Persze miért is tette volna, neki a bátyám szívére fájt a foga...

- Kaname vagyok! Milyen Jackről és Kiráról beszéltél? - udvariasan viszonozta a gesztust, de azért látszott, hogy nem érti, milyen nevekkel illet minket Luca. 

- Bocsáss meg... Sokáig figyeltelek benneteket a gömbön keresztül, és muszáj volt valamiféleképpen hívnom titeket! De Kanaménak hívnak? Miféle név ez? Valami külföldi? 

- Igen, egészen pontosan Japán! 

Bár a szerelmem így is nagyon előzékeny és a gondolatai ellenére higgadt volt, Luca még ezzel sem érte be, és újabb kérdései akadtak. 

- Hogy, hogy Japán? Japán neved van, de te nem vagy az! Látszik a vonásaidon! - folytatta a faggatózást.

- Ez hosszú történet! - eddig csak némán álltam a háttérben, de jobbnak láttam elejét venni a kínos magyarázkodásnak. - Most pedig halljuk, honnét tudtad meg, hogy mik vagyunk? - felemeltem a hangomat, és ingerülten támadtam neki.

- A kis barátnőd ugye csak ugat, de nem harap? - fordult Kanaméhoz. Hangja egy merő él volt, látszott, hogy a kérdést az én bosszantásomra tette fel. Azonban nevette, hogy úgy tűnjön, csak viccelődni akart. 

- Na ide figyelj...! - felé indultam, gyors lépteim ütemére a csizmám sarka a parkettához koppant. De mielőtt átrendezhettem volna az önelégült pofiját, két erős kéz megragadta a csípőmet és maradásra kényszerített.

- Bocsáss meg Yuukinak, nem úgy értette! - szabadkozott Kaname a tisztavérűhöz méltatlan viselkedésemért. 

- Aha... Szóval Yuukinak hívják a kis ebedet! - megint kacagott, de már sokkal gunyorosabban, mint eddig! 

A szerelmem arcára pillantottam, és láttam, hogy ő is a türelme határán van. Épp nyitni akarta a száját, hogy a védelmemre siessen, amikor megelőztem.

- Fogd be a pofád...és nyögd ki végre, honnét veszed, hogy vámpírok vagyunk! 

- Tudjátok, én is hozzátok hasonló vagyok! Bár nem vámpír vére csörgedezik az ereimben, mégis különbözöm a többiektől. Boszorkány vagyok! Egyik reggel a gömbömben megláttam egy fiatal párt. Gyönyörűek voltak, élettel teliek, és boldogok. Mindaddig ezt hittem, de akkor láttalak Yuuki Kanaméba mártani a fogaidat. Úgy szürcsölted a vérét, akár egy pióca. Ráébredtem, hogy mik vagytok. Hónapokig kutattam, mire a nyomotokra akadtam, és igazából eszem ágában sem volt feldobni titeket, csak találkozni akartam... - ecsetelte. 

4. Álom... Megpendült az égiek lantja

A tükör előtt álltam, és bájos külsőmben gyönyörködtem. Csípőig érő barna hajamat kiengedtem, és hagytam, hogy rakoncátlanul eltakarja az arcom egy-egy pontját. Sosem voltam önbizalom hiányos, inkább beképzeltként jellemeztek, de ez engem csöppet sem zavart. Igazi bunkómód törtető, kihaénnem, ,,leszarom a világot" kamasz voltam. Olyan, akit már a saját szülei is csak gyógyszerrel bírtak elviselni. Mániámmá vált az irányítás, a birtoklás, és a csípős megjegyzések. Azonban a helyzet akkor kezdett csak eldurvulni, amikor Maja, az új osztálytársnőm felbukkant. Mindenkiben potenciális alattvalót láttam, de ez a szerény, befojásolható kislány különösen alkalmasnak bizonyult a jobbkezem posztjára... De ne menjünk vissza Ádámig és Éváig, nézzük mi történt pár héttel ezelőtt!:

Anyukám mindig készségesen beleegyezett abba, hogy áthívjam a barátnőimet. Ennek oka az lehetett, hogy feltett szándéka volt buzgómócsing, közösségi emberré faragni. Álmaiban egy olyan gyerek képe élt, aki a templomi kórus első sorában énekel, adakozik a szegényeknek, és véradásra jár. Azt a cukorszirupba mártogatott angyalkát azonban egy sajnálatos tévedés folytán elcserélték egy olyan szörnyetegre, mint jómagam. Gyakra a fejemhez is vágták, hogy ,,téged az ördög hozott", mire az arcomra csúfondáros vigyor ült ki, és elgondolkoztam, mily' csodás is lenne, ha valóban a nagy Lucifer leszármazottja lennék. Tehát leszögezhetjük, hogy a drága, istenfélő édesanyámnak hatalmas csalódást okozhattam, én, a sátánista lánya, akire az utcán is ujjal mutogattak.

Majával a szobámban tanultunk. Ezt bizonyították az agyon használt biológia tankönyvek is, amik nyitottan hevertek az ágyon. Halk muzsika szűrődött ki a laptopom hangszórójából, alapzajt biztosítva a magoláshoz. Magolás...jó vicc! Inkább csak nézegettem a könyvem képeit, benne az emberi testről alkotott gusztustalan rajzokkal. Gyomorforgató volt, azt pedig végképp nem értettem, hogy ilyen aránytalan karikatúrákkal miért kell elcsúfítani a tananyagot, ami egyébként sem túl érdekes.

- Éljen a témazáró! - kiáltottam fel diadalittasan, a hangom pedig telve volt cinikussággal.

- Nekem mondod? Anyám már hetek óta súlykolja belém, hogy készüljek, az agyamban meg nem ragad meg semmi! - barátnőm hisztérikus dühvel a földhöz vágta könyvtári könyvét. Mindig elhagyta a sajátját, így év végéig kénytelen volt kölcsönözni egy használtat.

- Én leszarom! Nem ezen fog múlni az életem! - csattantam fel ingerülten. - Ettől még eljön értem a vámpír lovagom, és belém szeret majd! Nem fogja megkérdezni a sejtek főbb csoprtjait.

Maja elkomolyodott, és érdeklődve pillantott fel az ágytakaróról, amit egy ideje már fürkészett.

- Vámpír lovag? Úgy érted, hogy egy vámpír, aki vért iszik? - úgy kérdezte, mint akinek hallókészülékre van szüksége, mert nem értette jól a szavaimat.

- Igen szöszikém, pontosan úgy! - pár másodpercnyi hatásszünetet tartottam. - De neked nem érdemes ebben reménykedned... - nem fejeztem be a mondatot, a lenéző fintorom viszont mindent elárult.

- Bunkó vagy! Azért mert én nem festek úgy, mint egy kriptaszökevény, még nem vagyok ronda, sem ostoba! Csak normális. - ecsetelte, mintegy megvédve magát. Már jól ismerte ezt a tekintetet. Valahányszor az osztály legcikisebb tanulóját, Hájas Sziszit fikáztam, mindig ilyen fitymáló képet vágtam hozzá. A hatás pedig elmaradhatatlan volt. A szegény lúzer fejethajtva távozott, csakhogy ne lássa undorodott arcomat. Gonosz voltam. Na de drágáim, aki azt mondja, hogy ő benne nincs gonoszság, az hazudik, vagy még nálam is rosszab!

- Ahogy akarod kedvesem! De azért tudd, hogy egy vérbeli vámpír úrfi nem vágyik egy olyan jelentéktelen csajra, mint te. - ezzel lezártam a beszélgetést. Lekezelő stílusom ellenére sokan szerettek volna velem járni, vagy éppenséggel a barátaim közé furakodni. Hosszas gondolkodás után azonban, jópáran kosarat kaptak.

Gyűlölködő pillantást vetett rám, majd jobbnak látta, ha nem szól semmit, inkább másra terelte a témát.

- Miből gondolod, hogy vámpírok léteznek? Talán találkoztál egyel? - hangosan felnevetett. A csúfondáros kacajától pedig legszívesebb hatalmas pofont adtam volna neki, szép kis vörös tetoválást biggyesztve a tökéletes pofijára. Hadd lássa mindenki, hogy ezt a csajt Eleméri Luca megbüntette tudatlanságáért.

- Hihetetlenül ostoba vagy! - vágtam rá. - Találkozni még nem volt szerencsém velük, de érzem, hogy ez hamarosan megváltozik.

Úgy beszéltem, akár egy furmányos, gonosz varázsló, ám én inkább egy céltudatos ifjú boszorkány voltam. Bár történetesen nem hordtam kalapot, és nem száguldoztam cifra seprűnyélen az éj sötétjében, de a varázsgömb, és a boszrkánykódex fogalma nem volt idegen számomra. Bizony...ember voltam, csak egy kicsit másképp, mint a többiek. Én szabadidőmben nem a neten lógtam, vagy a Facebookot bújtam, inkább sátánista közösségekbe jártam, okkult mágiát tanultam, spiritualizmust, és wiccát. Az ősi tanok mindegyikével igyekeztem megismerkedni, hogy hamarosan én is megírhassam a saját varázskönyvemet, az Árnyak könyvét. Ilyet ember is készíthet, ám egy született boszorkányé másmilyen. Hatalmasabb erőkkel van felruházva, és tartalmilag is különbözik.

- Hogy értsem ezt? Megjósoltad, vagy mi? - Maja szemei elkerekedtek, és nem úgy tűnt, mint aki hitt abban, amit buzgón magyaráztam. Inkább kezdett rájönni, hogy sötét lelkem, őrült elmét takar.

Kinyitottam a kétszárnyú szekrény ajtaját, és némán előhúztam pár ártalmatlan kelléket. Többek között a jósgömböt is. Játékosan forgattam a kezemben, és azon morfondíroztam, hogy ezt minként vezethetném elő a barátnőmnek. Hirtelen letettem az asztalra, és hagytam, hogy megcsodálja.

- Ez meg mi? - épp felé akart nyúlni, amikor időben megállítottam a kezét.

- Ne érj hozzá, azzal elronthatod!

A mágikus eszköz úgy festett, mint egy kisebb televízió. Egy magas, fekete hajú férfi rajzolódott ki benne, amint egy lánnyal üldögélt az étteremben.

- Jacknek hívom! - mutattam a sötét alakra. - Ő pedig Kira. - női partnerét is elneveztem, bár nem volt szimpatikus a csaj. Csupa olyasmit láttam, ami nem tetszett. Szerelmi kapcsoltban állhattak, mert gyakran csókolóztak, és volt, hogy éjjeleken át figyeltem őket. Tudom-tudom...beteges megszállott vagyok.

- Ismered őket? - Maja semmit nem fogott fel. Úgy éreztem magam, mint aki azon fáradozik, hogy megtanítson egy szobrot beszélni...egy roppant ostoba szobrot.

- Még nem. - hangomon érződött az enyhe bánat. - De ami késik, az nem múlik! Gondoskodtam róla, hogy ők maguk keressenek majd!

Maja hátrált, ijedten távolodott tőlem, mintha félt volna. Talán bizonyosságot nyert a számára, hogy értelmileg egy zoknival állok egy szinten.

- Mi vagy te? - majd nem felsikoltott, de végül elcsuklott a hangja, és csak egy halovány sóhaj hagyta el a torkát. - Varázsló, valamiféle mágus? A szüleid tudnak ezekről?! - megvetően mutatott a holmiaimra.

- Nem, kedves Maja, én boszorkány vagyok! - amint ezt kimondtam, szeme elkerekedett, és úgy elsápadt, mint aki menten összeesik. Kínos lett volna, ha itt éri szívroham... - Anyáék pedig semmit sem tudnak rólam, többek között ezt sem. És addig jó, amíg ez így is van. Privát szféra, magánélet, személyes ügy... Tudod! A lényeg, hogy nem tartozik rájuk. Én is csak pár éve fedeztem föl magamban a képességet, de azóta is fantasztikusan tudom kamatoztatni.

Tétován pakolászta a cuccait, becsukta a tankönyvet, és a virágos táskájába próbálta besuvasztani. Közben idegesen sziszegett, homlokán pedig gyöngyözött az izzadság. De azért nem hagyhatta annyiban a dolgot, rám nézett, és újabb kérdésekkel bombázott?

- Aha... Értem én, de ez nagyon furi, ugye tisztában vagy vele? Áthívsz tanulni, majd közlöd, hogy léteznek vámpírok, mutatsz egy gömböt, amiben láthatok egy nőt és egy pasit, majd ezt el kéne fogadnom bizonyítékként. Ráadásul pedig elmondod, hogy boszorkány vagy, de ezt a szüledi sem tudják, és titokban kell tartanom... Ijesztő! Nem érdekel mit mondasz! Eleméri Luca, a közeljövőben tartsd magad távol tőlem, és hogy ez így is legyen, szólni fogok az anyukádnak! Elmebeteg vagy! - egy szuszra elhadart mindent, én edig hátradőlva halgattam a gurulós székemben.

Kezemet a szám elé emeltem, és hatalmasat ásítottam. Hidegen hagyott a fenyegetése.

- Felőlem! - motyogtam az orrom alatt közömbösen. Jelenleg jobban aggasztott a körmöm, amiről kezdett lekopni a sötét lakk. - Hidd el, semmibe sem kerül kitörölnöm a szavaidat az emlékezetükből, de ha ilyen merész lépésre szánod el magad, akkor ne lepődj meg, ha utána pokollá teszem az életedet. A lányok közül már páran megtapasztalták, hogy milyen az, amikor ellenszegülnek nekem. Ha nem hiszed, hívd fel őket, örömmel elmondják majd! - kedvességet mutatva kacsintottam egyet a jobb szememmel, mire a vastag réteg, fekete szemhéjpúderből egy kevés lehullt. A porszemek a combomra poytogtak, de szerencsére könnyedén belevesztek a farmerom feketeségébe.

- Te vagy a legszemetebb lány, akit valaha ismertem! Tudom, hogy hazudsz, és nem vagy boszorkány! Ilyen nem létezik... Téged a sátán szállt meg, ördögi vagy!

- Köszönöm! - nevettem. - Jól esik, amikor hízelegsz. Most azt mondod, hogy kételkedsz a szavamban, mégsem fog eljárni a szád, mert valahol hiszel nekem, és félsz a haragomtól. Jó emberismerő vagyok. - dicsekedtem. - Jegyezd meg, a falka az osztály, az alfa pedig én vagyok. Ha jó kislány leszel, lehetsz az omegám! Szükségem lesz még rád ahhoz, hogy találkozzunk a vámpírokkal.

Az előttem álló szerencsétlen pára, összetörve kuporgott a földön. Szeméből megáradt patakként zubogtak a könnyek. Félt, sőt, talán rettegett! Élveztem a helyzetet, hogy megríkattam valakit, de mint uralkodó, kötelességemnek tartottam, hogy megvígasztaljam. Elindultam a padlón, magassarkú, platform bakancsom pedig mély dübörgésekkel koppant a lakkozott parkattán.

- Ejnye! Nem akartalak megbántani! Te nem hittél nekem, pedig legjobb barátnők vagyunk! Csak elmondtam, hogy mire számíts, ha elárulsz! Amíg engedelmes kiskutyája leszel a gazdidnak, addig nem kell félned! - megalázóan megsimogattam szőke fejtetőjét, mintha valóban egy jámbor állathoz beszélnék.

- Jobb lesz ha megyek! - megtörölte szemét, orrát kifújta, majd sietősen távozott. Nem akart maradni a szívélyes bánásmódnak hála, de persze nem is volt célom az, hogy őszintén szeressen. Beértem azzal is, ha féltek, a fontos úgyis a hatalom, ami egyenlőre az én kezemben volt.

Amint kitette a lábát, berúgtam a cseresznyebarna ajtót, úgy, hogy a keep out felirat egyenesen a folyosóra nézett. Megnyugtató érzés volt egy ilyen hideg, zord külsővel és jellemmel takargatni valómat. Jobb volt bármely' ósdi jelmeznél, vagy álcánál. Egy hétköznapi szerepbe bújtam, ami nem volt mindenkinek szimpatikus, de a sebeket, amik a szívemen éktelenkedtek, remekül takarta. Megannyi titok súlya nyomta a vállamat, a napok pedig egyre véresebb küzdelemmé avanzsáltak. Gonosz vagyok, bunkó, aljas, szadista, elmebeteg, sátánista. RÉSZBEN! De másfelől van egy árnyalt énem is, aki kedves, jóságos, szeretetre méltó- és éhes. A kár csak az, hogy őt senki sem ismeri...

A gömbhöz létem, melyben még mindig Jacket és Kirát láttam. Az életük, amit megfigyeltem, tökéletes és idilli volt. Vágyakozó sóvárgás kapott el, valahányszor Jackre néztem. Barátnőjét szívből gyűlöltem. A féltékenység szilánkjai élesen fúródtak a lelkembe, és minden vágyam volt, hogy Jack kusza fekete hajába túrjak, majd a fülébe súgjam.: ,,Szeretlek!" Ez a pillanat pedig egyre csak közelgett. Tudtam, mert előző éjjel látomást láttam, amely feltárta előttem a jövő egy darabkáját...

3. Álom...Az álom mindig édes?!

 

Hánykolódtam az ágyban, mintha a matraccal véres harcba bocsátkoztunk volna, neki pedig feltett szándéka lett volna, ledobni magáról. Nyöszörgő hangok közepedte próbáltam fent maradni a szívacson, a lepedőt pedig egyre szorongattam izzadt tenyeremben. A gyomrom morgott, bugyborékolt, akár egy tengeri betegnek. Szörnyű rémálom gyötört. A bátyámat láttam, vagyis inkább csak egy elmosódott sziluettet, aki Kaname is lehetett. Egyre távolodott, hiába kiáltottam utána, hosszú kabátja elsuhant előttem. Tétován álltam a fekete sötétségben, az éj végtelenségében, mert mint utóbb kiderült, minden fény az árny testéből sugárzott. Villóddzó szikrák csaptak fel körülöttem, és egy fehér tapétával borított szobába csöppentem, ahol két halovány gyertya lángja mindent megvilágított. Újra felbukkant az előbbi férfi, csak most gyönyörű arcvonásai is kirajzolódtak, és már biztos lehettem benne, hogy Kanamét láttam, ráadásul most is őt figyeltem. Sietni akartam, megszólítani, ám mintha csak egy előre felvett filmet néztem volna, észre sem vett. Buja kertben ácsorgott, tekintetét pedig ide-oda kapkodta, figyelve a bokrok rezdülését, és az apró állatok mozgását. Várt valakire. Idegesen, türelmetlenül várt. Karórájára pillantott, majd kezét a homlokához érintette. Ekkor azonban egy fiatal kislány jelent meg az úton. Felé közeledett, bátyám szeme pedig egyértelműen fölragyogott. Pici volt, két-két és fél fejjel alacsonyabb a szerelmemnél, teltkarcsú lábát és csípőjét egy bő szoknyával takarta el, afölé pedig egy csinos blúzt húzott. Barna, átlagos haját kontyba tűzte, arcán pedig egy bájos mosoly ült. Körömcipőjében amennyire csak tudott, próbált igyekezni, egyenesen Kanaméhoz. Mikor odaért hozzá, a szerelmem nyakába borult... az enyémébe, az én szerelmem nyakába!!! Dühös, agresszív féltékenység lett úrrá rajtam, és ha tehettem volna azt a mr. prostit előrángattam volna az álmok világából, hogy jól megcibáljam. A vőlegényen tarkóját markolászta, aki ellenkezés helyett a derekát szorongatta, az ajkait pedig forrón csókolta. A kis ringyó...Hány kiló túlsúly van ezen?! Ráadásul béna a sminkje, amin szívesen segítenék egy-egy monoklival a szeme alá. - fortyogtam magamban.
Ekkor valami megragadott, éreztem, hogy hozzám érnek. Halk hangok zúgtak a fejemben, a testem pedig fájó rándulással beleremegett a löketbe. Mintha egy hatalmas szélfuvallat toszogatott volna. Leragadt szemhéjam kezdett felnyílni, bármennyire is tiltakoztam. Minden erőmmel ellenálltam az ébredésnek, nem akartam elszalasztani az esélyt, hogy azt a kiskorú ribancot, és a testvéremet is péppé verjem. Azoban kezdett kitisztulni előttem a világ, az álomkép pedig egyre homályosodott. Mikor újra láttam, szörnyen megrémisztett a fekete szempár, ami két centire az arcomtól, egyenesen engem bámult. Halk sikoly hagyta el a számat, ami olyannyira velőtrázó lehetett, hogy Kaname a tenyerével próbálta eltompítani az éles hangot.

- Yuuki, kicsim?! Minden rendben, jól vagy? Mit álmodtál? Hallottam, hogy dünnyögtél, forgolódtál, és beszéltél is.

Tekintetem tüzet hányt, és legszívesebben felpofoztam volna. Még mindig az álom hatása alatt álltam, ami annyira valóságosnak tűnt, hogy képes lettem volna Kanamét kérdőre vonni mindazért, amit látni véltem. Azonban féltem attól is, hogyha egy látomás miatt dühödten leordítom a fejét, őrültnek nézhet. Ráadásul nem biztos, hogy igazam van, és amit én valóságnak hiszek, az lehet, hogy tényleg csupán a fantáziám szüleménye.

- Sajnálom... - fejemet lehajtottam, hogy elkerüljem a tekintetét, ami annyira aggódó és jóságos volt, hogy már a feltételezéstől is, miszerint megcsal, bűntudatom támadt. - Nem akartalak felébreszteni! Sajnálom... - ismételtem, mintegy nyomatékosítva a szavaimat.

- Ne emészd magad emiatt! Mit álmodtál? - kérdezte újra, szinte követelve a választ.

Az ajkamba haraptam, és eltűnődtem azon, vajon elmondhatom-e neki. Végül úgy ítéltem meg, hogy hálátlanság lenne azok fényében, amiket értem tett.

- Semmi különös. Egy lányt láttam, akit eddig még soha! Megrémített, furcsa volt, egy gyerek, talán 13, esetleg 14 éves volt. - valamit elárultam, de épp csak annyit, hogy ne sejthesse meg az álom igazán felkavaró részleteit.

- Értem. - érzelemmentesen felelt, mintha semmit nem is mondtam volna, vagy, éppenséggel tudná, hogy hazudok, és csak nem akarná firtatni a dolgot. - Gondolom amiatt a hülye levél miatt álmodtad ezt! Tudtam, hogy nem kellett volna beszélnem róla, így csak magadat idegesíted!

- Hogy mondhatsz ilyet? A párod vagyok, a menyasszonyod! Azt hittem, hogy ígéretet tettél arra vonatkozóan, hogy mindent megbeszélünk majd, legyen az jó, vagy rossz! Huszonegy éves vagyok, nem csecsemő. Itt az ideje, hogy felnőtt nőként kezelj! - fekvő pozícióból hirtelen fölültem, hogy jobban bele tudjam lovalni magam a hisztériába.

Szerelmem felállt, meztelen testét nem szégyellve feltápázkodott az ágyról, és lelökte az alsónadrágját, ami a padlószőnyegre hullt. Kusza, rakoncátlan tincsei zavaros össze-visszaságban takarták gyönyörű vonásait. Vörösen izzó szeme azonban visszatükröződött az ablaküvegben, amin keresztül a folyvást harsogó várost figyelte. Az emberek érthetelenül nyüzsögtek az utca forgatagában, Kaname pedig éhesen nyaldosta a száját. Leplezhetetlenül vágyakozott, a vér kínzó hiánya kiült az arcára, tekintete pedig sóvárogva követetlte a táplálékot. Éhségének ellenére mégis rám pillantott.

- Szomjas vagy Yuuki? - fordult felém, miközben ujjait végighúzta az ütőerén.

Megdöbbentett az önzetlensége. Annyira kívánta már hogy a nyakamba mélyeszthesse hegyes szemfogait...de mégis engem akart először megetetni. Nem törődve önmagával, képes lett volna engedni, hogy én egyek először!

- Nem vagyok éhes! - vágtam rá. - De te annál inkább!

Ádámkosztümben feküdtem a matrac tetején, felkínálva testem minden egyes porcikáját a szerelmemnek. Igazán egymáséi voltunk, ez a kapcsolat nemcsak a szeretetet jelentette, mi egymásnak köszönetően élhettünk. Rámnézett, és tetszett neki, amit látott. Elmosolyodott, és közelebb lépett. Mellém feküdt, majd fensőbbségesen fölém hajolt. Fekete, pajkos tincsei az arcomat csiklandozták, amitől akaratlanul is felkacagtam.

- Csak evésről lehet szó? - éreztem, ahogy puha szája a fülemet érinti. Suttogása, és a meleg lehelete jólesően cirógatott.

- Hát... Nem is tudom! - nevettem. - De előbb egyél!

Nem kellett soká nógatnom. Hegyes fogával erősen törte át a puha bőrömet, ahonnét éreztem kizubogni langyos véremet. Egyé váltunk hosszú percekre, és minden korty visszhangot vert a fejemben. Hallottam, ahogy a testemet életető folyadék legurgulázik a torkán. A hihetetlen fájdalmat csak az tompította, hogy tudtam, Kanaménak ez jól esik.
Hirtelen éreztem, ahogy szájának szorítása egyre ellazul a nyakamon, majd végül felemelte a fejét, és mosolyogva rám pillantott. Véres ajkaiba legszívesebben beleharaptam volna, ám inkább csak egy érzéki csók keretei között lenyaldostam róluk a maradékot.

Testem még mindig az ágyon hevert, mintegy csak Kanaméra várva. Fölémmagasodva alaposan végigmért, majd kezébe vette gömbölyű mellemet. Egy formás, nagyobbacska almára hasonlított. Sosem voltak hatalmas kebleim, inkább apró de nőies idomok voltak ezek, mégis sok férfi megbámultak őket. Biztos azért nem nőttek hatalmasra, mert magam is egy kisebb botsáskára hasonlítottam. Széltileg legalábbis biztosan. Bátyám kényeztető ujjai egyre lejjebb csúsztak, elérték a hasamat, majd a combom belső oldalát. Próbáltam kiverni a fejemből az álmot, a lányt, akinek vágyódva markolászta a seggét, mégis felötlött bennem a kép. A kéz, mely gyöngéden simogatott...egykor más nőkkel is így bánt. Tudtam, hogy az álom, az álom, és nem valóság. Mégis egy furcsa, zavaros érzés ott motoszált a szívemben, és nem hagyott nyugodni. Szerelmem érintéseitől kirázott a hideg, és borzongás futott végig a gerincem vonalán, végül pedig libabőr tarkította egész testemet. Mérhetetlen undor fogott el, amitől mentem fölpattantam...

- Mi a baj, nem akarod? - Kaname pupillái kitágultak, és csodálkozva nézte, amint zaklatottan felülök.

- De, csak eszmbe jutott valami! - mondtam, majd visszafeküdtem a puha sejemtakaróra, hogy mindent ott folytassunk, ahol abbahagytuk.

2. Álom...Fenyegető boríték

Igyekeztünk minél gyorsabban elhagyni a fedélzetet, mivel már így is mi voltunk az utolsók. A reptér, ahova landoltunk sokkal kisebb és fejletlenebb volt, mint Japánban. Ám ez még nem okozott volna problémát, de amint szétnéztem, mindenhol a szememnek ismeretlen írásokba ütköztem. Már annak is örültem, hogy elvétve itt-ott találtam angol nyelvű feliratokat. Kaname erősködött, hogy költözzünk Magyarországra, mert, hogy az egy mennyire jó hely...hát igaz ennyiből még nem tudtam leszűrni a konzekvenciát, de voltak kétségeim azt nem tagadom. Azt mondta, hogy Európa a vámpírság hazája, és csodálatos életünk lesz majd itt. Azonban amikor Európáról beszélt, én Németországra, vagy Franciaországra gondoltam... Kanamét követtem, úgy mentem mögötte, mint az árnyék. A tájékozódási képességeimmel eleve voltak kisebb-nagyobb gondjaim, nemhogy itt, egy teljesen új környezetben. Ismét várakozás vette kezdetét, mire megérkeztek a csomagjaink...Dühítő érzés volt, hogy ennyi macerába került egy ,,aprócska" öltözés. A magassarú, platformtalpú, fűzős csizmám nem bizonyult tökéletes választásnak, és gyorsan az agyamba is véstem, hogy legközelebb a legkényelmesebb tornacpőmben jövök. Mikor végre elhagyhattuk a füllesztő légkörű épületet, (ahol csak megjegyzem már több mint tízszer letaposták a lábamat, ami így is sajogott...) szinte újjászületve szippantottam be a friss levegőt. A hideg, csípős levegő megcsapta az arcomat, az orrom pedig egész kipirosodott. Szerelmem elővette a mobilját, és hívott egy taxit. Amíg arra vártunk, feltűnt, hogy az emberek levegőnek néznek és elhaladnak mellettünk, mintha ott sem lennénk. Nem hajoltak meg, nem kérte autogrammot, és nem kiáltoztak messziről utánunk. Nem mintha annyira élveztem volna a nagy felhajtást, csak már hozzászoktam, hogy minimum megbámulnak, de most, úgy éreztem van némi magánéletünk. Ebben a pillanatban megékezett az autó, melyre már idestova 10 egész perce váruntunk. A sofőr a bőröndjeinket a csomagtartó dobálta, majd gondolom valami olyasmit kérdezett, hogy hova szeretnénk menni. Ezt azonban nem mondhatom biztosra, ugyanis egy árva hangot nem tudtam értelmezni a monológjából. Úgy álltam ott, mint egy néma kisegér (micsoda hasonlat...Miért is pont kisegér? Na mindegy...) Kaname meg teljesen fölöslegesen azon igyekezett, hogy megértesse magát angolul. Mondanom sem kell ennek értelme nem sok volt. A taxis nem beszélt semmilyen nyelven. Végül bátyám beütötte a mobiljába az úticélt, lefordította magyarra, majd a sofőr kezébe nyomta. A férfi megvilágosodott tekintetéből arra következtettünk, hogy végre-valahára leesett a húsz filléres és elindulunk. Beültünk a kocsiba, ám szerelmem nem volt éppen a legfeldobottabb.

- Mi a baj, Kaname? - kérdeztem csodálkozva.

- Semmi, csak egyszerűen nem hiszem el, hogy egy taxisofőr nem képes megtanulni angolul. Ebből él! Nap, mint nap külföldi utasokat szállít és egy hangot nem beszél...nem is értem! Úgymond alap dolog ebben a szakmában!

- Jajj, ne rágódj ezen! Azért nem történt ekkora tragédia, hogy az elkövetkezendő húsz évben ezt gyászoljuk! Nem gondolod? - nevettem.

- Igazad van! Most, hogy így megnyugtattál csak tíz évig fogok ezen mélázni! - mondta mosolyogva, majd magához húzott és egy puszit nyomott a fejemre.

Feltűnt, hogy az úr, aki a taxit vezette folyton minket nézett a tükörből. Legszívesebben megkérdeztem volna mit bámul, ám ez az elhatározásom több sebből is vérzett... Amíg jól elbeszélgettük az időt, megérkeztünk a szálloda elé. Mikor kiszálltunk csodálkozva néztem föl a hatalmas építményre. Gyönyörű szép volt. Nem voltam nagy utazgató, jobban szerettem otthon a kastélyban lenni, így nem is gyakran mentünk sehová. A szállodákra mindig is úgy tekintettem, mint valami félelmetes mumusokra. Csak akkor voltam hajlandó megszállni ilyen helyen, ha feltétlenül szükség volt rá. Most viszont kellemesen csalódtam. Ebben a hotelben akár egy életet le tudtam volna élni. Révületem talán túl feltűnő és hosszas volt, amit Kaname szóvá is tett.:

- Csukd be a szád és gyere! Ma még szeretnék lemenni fürdeni.

Megráztam a fejem, majd rohamlétekben bátyám után rohantam. De ahogy odaértem nem bírtam megállni, hogy ne fűzzek valamit hozzá az előbbi megjegyzéséhez.

- Szerintem ki fogod bírni ha egy óra helyett ,,csak" 59 percig úszkálsz!

Nem mondott semmit, mindössze halványan elmosolyodott. Ez már hatalmas teljesítménynek számított tőle. Kaname igazából felettébb élvezte a piszkálódó kis megjegyzéseimet. Tetszett neki, mikor szurkálódtam. Mindig is tudott nevetni magán és örült, hogy ennek fényében ő is odabökhet. Persze ez sosem ment át durvaságba. Inkább csak poénkodás volt, egymás rossz tulajdonságaival. Szerencsére egyikünk sem volt sértődős.
Míg én belül is feltérképeztem a szállodát, Kaname mindent elintézett. Ez általában így szokott zajlani. Én csak asszisztálok a háttérben. Ha őszinte akarok lenne, ezt egy csöppet sem bántam soha. Csendes, visszahúzódó típus vagyok idegenekkel szemben meg pláne. És amíg Kaname-t nem zavarja, addig nem fogom törni magam. Na tehát...a szobakártyával a kezünkben elindultunk a lifthez. A londíner minden bizonnyal már felszállította a csomagjainkat...
Tehát beszálltunk a liftbe, ahol tömény, orrfacsaró kölniszag csapott meg bennünket. Kaname-ra néztem, és egyből világossá vált a számomra, hogy nemcsak nekem túlzás ez az ,,illat." Szerencsére gyorsan felértünk a 12.-re. (Hát igen! Én mondtam, hogy magas volt.) Kényszeredetten kapkodtunk levegő után. Bár még messze voltunk a megfulladástól, én szó szerinti életveszélyben éreztem magam. Nem telt sok időbe és az emlékezetemben már nyoma sem volt, a rossz élményeknek, mikor megpillantottam a folyosót. Igazán lenyűgözőnek ítéltem. Kedvet éreztem belehuppanni az egyik kanapéba, ám tekintettel kellett lennem Kaname fürdésére. Már oly' rég eltervezte, hogy véteknek éreztem volna megfosztani ettől. Meg persze nem mertem megkockáztatni, hogy kitörjön a világforradalom...
Kaname karon ragadott, majd egy határozott mozdulattal indulásra sarkallt. Mintha még ezt a 2 percet is soknak érezte volna, amíg kigyönyörködtem magam. Nem akartam megvárakoztatni, így egy rövid fáziskésé után a nyomába eredtem.
Minden léptét figyeltem. Talán kicsit olyan lehettem, mint egy kisgyerek, aki a kedvenc popsztárjával találkozik. Szerelmesen rajongtam Kaname-ért. Az én szememben ő volt a legtökéletesebb lény kerek e földön. Csak remélni tudtam ő is hasonlóképp érez. De ha nem is, attól az még szent, hogy remekül ért ahhoz, hogyan kell valakit az ujja köré csavarni. Felnéztem rá, és képes lettem volna az egekig magasztalni. Ő volt az életem. Szükségem volt a szeretetére, ölelésére, gondoskodására. Úgy éreztem nélküle összeroskadva sírnék egy sötét sarokban. Büszkeség töltött el, akárhová mentünk. Élveztem minden percet melyet együtt töltöttünk. Úgy éreztem szerelmünk elmúlhatatlan és örökké tartó lesz. Amíg ezen agyaltam, rábukkantunk a lakosztályunkra. Nem volt nehéz megtalálni, ugyanis a londíner a bőröndjeinket az ajtónk előtt helyezte el. Nekünk mindössze annyi dolgunk volt, hogy fel kellett ismernünk tulajdon csomagjainkat. Lássuk be, ez nem volt nehéz vállalkozás.
Az ajtó kitárult, melyet egy furcsa kattanás kísért, én pedig kíváncsisággal és eltökéltséggel libbentem be rajta. Szó szerint Kaname-t félretaszítva tolakodtam, hogy felfedezhessem új otthonunkat. Húh, de furcsa kifejezés...otthonunkat...El nem tudom képzelni milyen lesz egy hotelban élni. A kilátástalanságom, mely újra felütötte fejét, gyorsan tovatűnt, mikor megpillantottam a ,,lakást." Egyik ámulatból a másikba estem. Gyorsan végigszaladtam az összes szobán, a hálóhelyiséget kutatva. Hirtelen megtorpantam, mikor eddigi életem legszebb szobájával álltam szemtől-szemben. Rátaláltam arra, amit kerestem...
Nincsenek szavak arra, hogy mennyire nagy örömöt éltem át. Minden szegletet végig pásztáztam a szememmel, miközben a lakberendezőt dicsőítettem. Alig vártam, hogy mindent kipróbáljak, az ágy puhaságától kezdve, a tévé képminőségéig.
A csodálkozásba annyira belefeledkeztem, hogy Kaname hiánya már fel sem tűnt. Elindultam megkeresni, hogy megvitassam vele élményeimet. Mindent tűvé tettem, de sehol nem akadtam nyomára. Az utolsó lehetséges hely a fürdő volt. Nem tudtam elképzelni mit tud ott csinálni, mikor ennyi szép szoba van, de azért ennek is adtam egy lehetőséget. És hát nem ott volt? Dehogynem... amíg én megszemléltem a helyet, ahol valószínűleg jó pár évet le fogunk húzni, addig ő átvette a fürdőnadrágját és készen állt a csobbanásra. Nem fért a fejembe... valaki, hogy lehet ilyen nemtörődöm?!

- Nem öltöztél még át Yuuki? - nézett rám csodálkozva, mintha holmi bűnöző lennék.

- Volt ennél fontosabb dolgom is.

- Tényleg? Mi? - kérdezte, mintha olyan meglepő és felkavaró dologról számoltam volna be, amiért mágjahalált érdemelnék.

- Nem is tudom...Talán megnéztem a lakást??? Tudod itt fogunk élni... Nekem ez előnyt élvez.

- Ja persze! Nem haragudj, de ez fürdés után is ráér. - vágta rá, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna.

- Nem mindenkinek. Remélem nem haragszol meg, ha nem megyek le.

- Már miért ne jönnél? Ezt vártuk egész eddig. - csattant fel, olyan sértődéssel a hangjában, mint valami óvodás kölyök.

- Szívem, ezt csakis te vártad! Egyes egyedül TE, és nem MI. Én most nem kifejezetten vágyom ilyen dolgokra. Sokkal inkább egy forró fürdőt vennék. - jelentettem ki, kicsit félve.

- Áh! Szóval így állunk! Na jó, te tudod. Majd meglátod miből maradtál ki. - vágta rá, azzal sértődötten felkapta a törülközőjét és kiviharzott a szobából.

Miután elment nevetve emeltem a számhoz a kezem. Megállapítottam, hogy közel a 7000-hez sem tud úgy viselkedni, mint egy felnőtt ember. Valójában nem bántam. Ilyenkor olyan édesnek találtam, mint talán soha máskor. Szerencsére amikor társaságban voltunk ennél jobban megjátszotta magát. Most viszont, hogy végre nyugalom és csönd uralkodott a szobában elmehettem fürdeni. És közben volt időm azon mélázni, hogy vajon mit hoz majd nekünk ez az új világ...

***

Tehát, mint mondtam a fürdőkádban lazítottam, míg kedvesem kihasználta a szálloda azon előnyét, hogy van medence. Én pedig, hogy előző kijelentésemhez hű maradjak a jövőn kezdtem töprengeni. Fogalmam sem volt, mit fogok itt kezdeni magammal. Egy teljesen új városban, ahol még a nyelvet sem értem... azt se tudom mi hol van. Még egy kenyér beszerzése is bizony elég nagy gondokat tudna okozni... Ahogy ezen rágódtam, eljutottam arra a megvilágosodásra, hogy az lesz a legjobb, ha holnap első dolgom lesz egy nyelvtanárt keresni. Ja és persze Kaname-t is magammal rángatom. Csakhogy ő se maradjon ki a jóból. Hirtelen a káddal szembeni órára pillantottam és meglepődve vettem észre már két órája áztatom magam. Hmm...pedig olyan rövidnek tűnt. Még nem is tudtam dűlőre jutni magammal. Na mindegy. - gondoltam. Fogtam magam és kikecmelődtem a vízből. Elég nehezemre esett ez igaz. Ezt követően befeküdtem az ágyba, nézni egy kis tévét. (Remélem nem baj, hogy az uncsi részeket kihagytam, amikre úgysem lennétek kíváncsia... :D)
Érdeklődve kapcsolgattam, hátha találok valami ínyemre valót, vagy legalábbis egy angol nyelvűt. Ám a számításaim nem jöttek be. Így megbékéltem a gondolattal, hogy ma csak a képeket fogom, nézni. Az unalom kezdett elhatalmasodni rajtam. Már igazán vártam, hogy bátyám visszatérjen. Mit tud ott ennyi ideig csinálni?
Kívánságom hamar teljesült, mikor halottam az ajtó kattanását. Szinte biztos voltam benne, hogy Kaname az, de elővigyázatosságból mégis odamentem megnézni. Hát igen, a paranoiám nem igazolódott be.

- Na! Csakhogy végre befejezted a pincsi-pancsit. Jó volt? - kérdeztem társalgásra buzdítva, mivel láttam nincs a legjobb hangulatban.

- Igen, az volt. - válaszolta röviden és tömören.

- Milyen beszédes kedvű vagy... Történt valami, amiről tudnom kéne?

Válasz azonban nem érkezett, én pedig egyre furcsábbnak éreztem a szituációt. Hirtelen elindult az egyik szoba irányába. Mikor felkapcsolta a villanyt feltűnt, hogy ide még be sem néztem, ám nem volt idő ezen filózni. Leült egy asztal mögé, majd kinyitott egy borítékot.

Első gondolatom rögtön az volt, hogyan is került ide ez a levélt... Gondolom, hogy nemcsak berepült az ablakon. Valakinek ide kellett hoznia, vagy talán Kaname írta? De akkor miért nyitná ki azután, hogy lezárta, hiszen úgyis tudná mi áll benne! Na jó, halvány lila dunsztom sem volt vajon mégis mi történik... A bátyám meg csak olvasott... Figyelmen kívül hagyva a jelenlétemet, a létezésemet, és kitörölve az agyából minden szót, amit érkezése után mondtam. Nyugodtan köddé válhattam volna, vagy megnyílatott volna a lábam alatt a föld, ő talán még azt sem vette volna észre.

- Kanameeeeeeee! - kiáltottam el magamat végső tehetetlenségemben, hátha ettől ismét figyelemre méltat.

Ő lassan felnézett az irományból, majd kérdőn tekintett rám, mintha nem értené, hogy miért viselkedek ilyen furcsán.

- Igen?

- Nem tűnt fel, hogy fél órája kérdezgetlek? Na mind egy! Nem is ez itt most a lényeg, hanem, hogy azonnal világosíts fel! Mi a franc ez a levél, mi áll benne, és miért vagy ilyen komor? Emiatt? - pupilláim kitágultak, hajam csapzottan hullott a szemembe, a térdem pedig megremegett a dühtől, ami átjárta a testemet.

Szintén nem válaszolt, csak némán felállt, ami mindig rosszat sejtetett.

- Tehát...Yuuki! Van egy gyerek....

- Van egy gyereked? Megcsaltál?! - az idegeim pattanásig feszültek, az pedig, hogy ilyen sejtelmesen és köntörfalazva fogalmazott, csak még rontott a kedélyállaptomon.

- Ha nem vágnál folyton a szavamba már rég túllennénk ezen az egészen... Szóval nem az én gyerekem, csak egy kislány, aki mindent tud rólunk...! - nyugodtan beszélt, olyannyira lassan és kimérten, hogy még tőle is szokatlan volt. Ez pedig nem adott okot a bizakodásra.

- Mi mindent? - kérdeztem újból, picit lehiggadva, tudván Kaname nem csalt meg.

 

 

 

Tüzelő pillantást vetett rám melyből rájöttem megint a szavába vágtam.

- Mindent a vámpírságról! A vérivásról, a kettőnk vérfertőző kapcsolatáról. - magyarázta.

- Mindent? - mondtam úgy, mint egy gyerek, aki nem akarja megérteni, hogy nem kaphatja meg, amit szeretne. De bárcsak ennyiről lett volna szó.

- Körülbelül. - érkezett a búskomor válasz.

- De mégis hogy? Honnét tudna rólunk egy gyerek? Nem fér a fejembe... Mikor mi mindent elkövettünk. Magyaroroszágra költöztünk, titokban éltünk, bújkáltunk, senkinek sem beszéltünk a magánügyeinkről. És mst mégis ez történik?!

- Tudom, viszont kettőnkön te segíthetsz! - hangzott el az utasítás (?)

- Hogy értsem ezt? Mégis mennyiben tudné segíteni?!

- Beszélned kell a kislánnyal! Meg kell győznöd, vagy ki kell faggatnod! Nő vagy, valószínűleg jobban értesz a gyerekekhez, mnt én.

- Értem... Nem lehet, hogy túl sokat töltöttél a vízben?

- Kérlek! Most az egyszer ne viccelődj! Rendben? - komolyra fordította a szót, pedig abban bíztam, hogy elneveti magát. Az azt jelentette volna, hogy csak szórkozott, és minden amit mond, az nem komoly!

- De nem lehetne, hogy egyszerűen továbblépjünk? Egy gyereknek senki sem hisz! - ahogy jobban belegndoltam a dologba rá kellett jönnöm, hogy semmi veszíteni valónk sincs. A gyerekek hazudoznak...ez nem meglepő!

- Magam is jól tudom! De értsd meg nem hagyhatunk bizonyítékot! Elég ha a szülei hisznek neki, majd azoknak a barátai, vagy az iskolában mesél róla.Vagy nem is hisznek benne, a kis ördög onnantól kezdve ott fog motoszkálni a fejükben. Valahányszor ránk néznek, el fogonak gondolkozni azon, hogy vajon igaz-e, amit a gyerek mondott. És mi nem szeretnénk, hogy rájöjjenek.

- Mit akarsz tenni csak úgy mégis? Ugye tudod, hogy egy kölyöknél az észérvek nem túl hatásosak? - próbáltam felkészíteni, hogy ne számítson sok jóra.

- Ki kell törölnöd az emlékezetét! De előbb meg kell tudnod, hogy honnét értesült a vámpírságunkról, és minden egyéb titkunkról.

- Miért nem te teszed meg? Ez neked sokkal jobban megy! - válaszoltam dühödten!

- Na jó! Ha gondolod.... De én nem leszek olyan humánus, mint te! Lehet, hogy kikérdezés közben a fogaim félre siklanak majd, egészen a gyermek nyakáig. De ha a benned munkálkodó anyai ösztön ezt engedi, akkor felőlem rendben!

- Marha jó! - mérgelődtem! - Ez is rám marad! Egyébként ismerlek annyira, hogy tudjam, képtelen lennél ezt csinálni egy kislánnyal. Viszont jó duma, hogy én dolgozhassak.

- Ha marha jó, ha nem, nincs mit tenni! - vágta rá határozottan. - Egyébént sosem lehetsz eléggé meggyőzve affelől, hogy mire vagyok képes, és mire nem.

- Értem...Tehát holnap reggel felkeresem a kislányt, majd elkezdek papolni neki a vámpírokról? Netán Japánul?!

- Nem! Már van is erre egy tervem! - gondolkodott öntelt mosollyal az arcán.

- Megosztanád velem is? Csak mert nem tudok így hirtelen mire asszociálni! - tátott szájjaé vártam a magyarázatát.

- A kislánynak, vagyis Lucának van egy unokatestvére, Szilvi. - kezdte a mondókáját.

- Igen, és? - kérdeztem.

- Yuuki!!! - förmedt rám, olyan idegesen, hogy egész összrezzentem.

- Rendben...nem vágok a szavadba! - sütöttem le a fejem.

- Igazán hálás vagyok. Na tehát, átmész a testébe és úgy beszélsz vele. Így senkinek sem szúrsz majd szemet.

- Jó, de milyen nyelven fogok megszólalni? És hogyan is ,,megyek bele a testébe"? Tudtommal nekem nincs ilyen képességem... - még mindig nem volt nekem világos a terv, bár Kaname arcát elnézve, ő nagyon is tudta, hogy mit csinál.

- Nincs, de ezt meg lehet tanulni. A nyelv miatt meg ne aggódj! Ezzel kapcsolatban is intézkedni fogok...

- Oké! Bár nem tudom hogyan, de tegyük fel bízom benned! Bár nem mondom, hogy nem izgulok. Egy vad idegen gyerekkel kell erről beszélgessek? - álltam tanácstalanul az események előtt.

- Úgy ahogy mondod Yuuki! Nem lesz nehéz csak meg kell kérdezned honna tud rólunk bármit is. Neked kell a legjobban tudnod, hogy minden kis kaput el kell fednünk. Nem hagyhatunk támadási felületet!

- Persze, hogy tudom. Ha nem vagyok indiszrókrét elmondod, hogy fogok egy nap alatt megtanulni magyarul? - érdeklődtem egészen kíváncsian.

- Látod ezt? - mutatott egy furcsa szerkentyűt.

- Látni látom, bár nem tudom mil lehet.

- Mindent japánra fordít amit a lány mondd, és amit te mondasz azt pedig magyarra. - próbálta elmagyarázni.

- Szóval valami fordító gép? - csodálkoztam. - És volt időd máris beszerezni, úgy, hogy még csak most értesültél a levélről? Miért érzem úgy, hogy nekem bűzlik valami?

- Hogy gondolod!? Nem hívd fordító gépnek! Ez a legújabb technika! Hangérzékelős és hangra is fordít. Egyszerűen fantasztikus! - úgy ecsetelte ezt a kis ketyerét, mintha most tevezné, hogy erre cserél le... - Egyébként jó...oké, elmondom az igazat! Azért Magyarorságra jöttünk, mert már előbb is kaptam egy levelet. A kislány ebben az országban lakik, és ha itt fogunk mi is élni, akkor nagyobb eséllyel intézhetjü el ezt az ügyet. Ez alapján választottam ki az új otthonunkat, de a költözés előtt nem akartam mondani neked. Láttam, hogy így is milyen ideges voltál.

- Mi a bajod? Előbb is közölhetted volna velem ezeket a dolgoat! A menyasszonyod vagyok, a szerelmed és a húgod! Talán ennyit megérdemeltem volna.- vágtam rá, ,,enyhe" sértődöttséggel fűszerezett hanggal.

- Bocsáss meg, sajnálom! Tudom, hogy hiba volt, de téged akartalak megvédeni! - húzott magához engesztelve. - Na gyere! Későre jár, próbáljuk ki az új ágyat! - mondta nevetve, és témát váltva

Örömmel követtem, és már épp kezdtem volna elfelejteni az előző beszélgetést, mikor a levél újra felötlött az agyamban...Dehát mégis hogy került az ide, a szobába?

- Kaname! - kiáltottam utána.

- Igen?

- Mondd, nem tudod, hogy került ide ez a levél?

- Gondolom felhozta valaki! Ne nyitottál senkinek sem ajtót?

- Kaname...nem vagyok már öt éves. Ha ajtót nyitottam volna arra emlékeznék, főleg ha egy borítékot nyomtak volna a kezembe. Arról nem is beszélve, hogy én már kinyitottam volna... - ecseteltem rémülten.

- Jó...nem tök mindegy amúgy? Lehet, hogy előbb hozták ide, minthogy megérkeztünk volna.- gondolkozott

- DE... nekem mindegy- válaszoltam, ám pont az ellenkezőjére gondoltam.

Nem is értem, hogy nem foglalkoztatja ez a dolog. Na jó, értem. Hiszen én voltam itt egyedül! Őt miért is érdekelné!? Még a gondolat is elborzasztott, hogy amíg én teljes biztonság érzetben a kádban áztattam magam, addig valaki itt járt a szobában.
Szemem már magától leragadt, olyanannyira álmos volt, így nem pörgettem tovább ezen az agymat. Bevetettem magam az ágyba. Egy ideig Kaname is csatlakozott, ám ő csak a tévét bámulta. Már épp elaludtam volna, mikor hirtelen arra lettem figyelmes, hogy a fejem fölött zúgú készülék nem ad több hangot. Első gondolatom az volt, hogy bátyám is elaludt...azonban mikor a jobbomra néztem, nem volt a helyén. Egy pillanatig füleltem, majd valami furcsa kattogásra lettem figyelmes. És hát...az emberi tulajdonságok bennünk vámpírokban is igen erősen munkálkodnak. Beindult a fantáziám és megszülettek az összeesküvés elméletek. Fogaimat és karmaimat kieresztve indultam szerelmem keresésére. A különös hang irányába...

Megálltam a szoba előtt úgy, hogy ne vegyenek észre... majd mint egy vadállat beugrottam!

- Hááá! -kiáltottam.

Kaname értetlenül állt előttem, és talán egy kicsit meg is ijedt.

- Jézusom Yuuki! Ha minden áron a frászt akarod rám hozni, akkor jó úton jársz! - kiabálta ijedten.

- Ne haragudj csak megrémültem, mert nem találtlak, és meg akartalak kerisni, és akkor még pluszba jött a fura hang is...

- Milyen fura hang? -kérdzte gyanakodva.

- Miért, lehet, hogy veszélyben vagyunk? - ismét összeszorítottam a fogsoromat, és beleharaptam a számba.

- Yuuki, egyedül te vagy veszélyben...és neked is csak a mentális képességeid.

- Ha ha, nagyon vicces. - vágtam rá durcásan.

- Ugye? Szerintem is. Na jó, mindjárt segítek megkeresni a ,,rémisztő" hang forrását. Csak még begépelem ezt az egy mondatot.

Ahogy elkezdett pötyögni a klaviatúrán rájöttem, a hang nem más, mint a billentyűzet kattogása.

- Oh... Kaname! Nyugodtan írj! Rájöttem honna jön a hang! - nevettem.

Ő válaszképpen csak egy értetlen fejet vágott.

 

1. Álom... Őrjítő Utazás

Féltem...Sőt, rettegtem!
Már két éve, hogy hátam mögött hagyva eddig életemet, elindultam Kaname-val az ismeretlenbe. Az akadémia elhagytával egy teljesen új világba csöppentem. Ajtók nyíltak ki előttem, melyekről eddig fogalmam sem volt. Felhőtlen boldogságban éltem, ám mint ma már rájöttem, ez csak illúzió volt. Illúzió, melyet Kaname teremtett meg. Valóságtól elzárva tengettük napjainkat, szinte tudomást sem véve a külvilágról. Ez már csak múlt, ami elmúlt. Végre felnyílt a szemem, végre nem kezelnek már úgy, mint egy gyereket... Úrnő lettem, csodálatra méltó, tiszta vérű Kuran. Legalábbis folyvást ezt hallottam, de a változást a szánalmas, és béna Yuuki, meg eközött a gazdag, felsőbbrendő Kuran kisasszony között nem igen véltem felfedezni. Amikor tükörbe néztem, még mindig az emberi énemet láttam, csak mostanra már szolgák, és nemesek hada hajbókolt előttem. Bár visszagondolva jobban élveztem, amíg elvegetálhattam szürke kisegérként. Nem vágytam az imádatra és a hírnévre, beértem volna azzal is, hogy Kaname árnyékában megtűrjenek.
Beletúrtam a hajamba, ami leginkább egy szopott gombócra hajazott. Tiszta volt, előző este mostam meg, mégis a fejemre lapult. Egy-egy rakoncátlan tincs, még az arcomba is belepofátlankodott. Dühösen megtűztem két csattal, és ezzel le volt tudva. Bőröm még mindig hulla sápadtnak nézett ki, mintha a fal helyett, véletlenül engem meszeltek volna le. De persze ezzel járt vámpírnak lenni... ugyanis voltak hátrányai is annak, ha az ember lánya egy ilyen élőhalott családba születik. Mivelhogy más választásom nem igen volt, a puha pamaccsal megcirógattam az orcámat, felkenve némi pirosítót. Gyakra sikerült túlzásba esnem, és úgy kinéznem, mint egy cirkuszból szökött bohócnak, de szerencsére ez alkalommal nem így történt.
Elégedetten állapítottam meg, hogy ha nem is nyerem meg idén a világ legszebb nője díjat, már kimerészkedhetek az utcára anélkül, hogy megrémülnének a kisgyerekek.
Szerelmem sehol sem volt, nyilván már kint várt, én viszont még ígysem igyekeztem. Örökre készültünk itthagyni a kastélyt, az volt a minimum, hogy alaposan megfontoltam, mit viszek magammal. A szekrényem tetején porosodó bőröndért nyúltam. Eddig nem sokat használtam, szám szerint egyszer, amikor idejöttem. Úgy terveztem, hogy mire elmegyek már új táskába pakolok, mert ez szétfeslik. De nem telt el elég idő ahhoz, hogy ez bekövetkezzen.
Kihúztam a cipzárt, és elkezdtem beledobálni mindent, ami a kezem ügyébe akadt. Még olyan dolgokat is, amiknek a létezését is elfelejtettem, most viszont szörnyen fontosnak éreztem, hogy magammal vigyem a legfölöslegesebb lim-lomokat is. A ruhákat precízen összehajtogattam, a könyveket rájuk pakoltam, a női pipereholmikat pedig besuvasztottam az oldalsó kis zsebbe. Végül lezártam a tetejét, megmarkoltam a fogantyúját, és kitipegtem az előkertbe.Előtte azonban lebaktattam a széles lécsőn, ami úgy nézett ki, mint az Operában... széles volt...igen, nagyon széles! Összekötötte az épület két szárnyát, és végül egy közös lejáratban összefutott. Sötétbarna padlószőnyeggel borították be, a műanyag tűsarkúm pedig kellemetlenül csúszkált a sejem szöveten, ide-oda. Végül sikerült lecielnem a holmimat, és kiérnem a friss levegőre.

Izgatottan forgattam a szememet, és mindent végigpásztáztam a szerelmemet keresve. Nem volt a szobában, de itt sem. Bár elképzelhetetlennek tartottam, mégis fölmerült bennem, hogy talán nélkülem indult útnak. A csipkés, lolita szoknyám zsebében kotorászva kerestem a mobilomat. Elkapott a gészíj, és kész voltam leordítani a fejét. Ha elment, akkor azért, ha meg még nem készült el, akkor azért. Azonban mielőtt dühödten hívhattam volna, hátulról egy nagydarab ember sziluettje vetült rám. A kastély mögött fölbukkanó nap halovány sugarai cirógatták a hátamat, de ekkora valaki elállta előlem a meleget.

- Kaname. - sutottgtam, szinte anélkül, hogy kinyitottam volna a számat.

Hirtelen hátra fordultam, és az alig fél centire álló férfire néztem.

- Bizony én! - mosolyodott el, és egyből kikapta a kezemből a nehéz poggyászt.

Annyi mindent akartam mondani, annyi dolog volt még, amit a tudomására kellett volna hoznom. Az emlékek, a meghitt pillanatok...mind ide kötöttek minket. Képtelenségnek tartottam, hogy fogjuk magunkat, és ilyen egyszerűen odébb álljunk. Ezen a birtokon még a levegő is más volt. Tisztább, illatosabb, zamatosabb. A nap is melegebben sütött, a fák zöldebbek voltak, a víz ízesebb... Nem kellett volna menekülnünk amiatt, hogy lebukhatunk az emberek előtt. Simán vállaltam volna, hogy örökké bezárkózzak a négy fal közé, (ami azért jóval több volt négynél) csahogy itt maradhassak. Legördült egy könycsepp az arcomon, majd a testvérei s követték. Nem akartam bőgni, kemény, érzelemmentes lány látszatát akartam kelteni, ám ez sokszor nem jött össze.

- Sírsz, Yuuki?! - hángja lágyan csengett. Féltőn óvó szeretettel próbát körülvenni. Ő még mindig kislánynak tartott. Annak ellenére, hogy a menyasszonya voltam, egyben a húgaként is tekintett rám. És, mint a bátyám, kötelességének érezte magára vállalni a védelmezésemet. Valahol ez még tetszett is, kivéve most...

- Nem, nem! - vágtam rá, miközben azon igyekeztem, hogy eltűntessem bánatom nyomait.

- Vagy úgy! - mondta, ám egyáltalán nem volt meggyőzve. - a szememhez nyúlt, és nyilván valóan neki is feltűnt, hogy nem a reggeli harmattól nedves. Finoman elmosolyodott, és közelebb húzott magához. - Yuuki, most már indulhatunk, vagy még mindig nosztalgiázni van kedved? - suttogta a fülembe.

- Ne gúnyolódj! Téged egyáltalán nem frusztrál, hogy mindent itt hagyunk? - kérdeztem újabb letargiába esve. Tudtam, hogy vígasztalni próbált, megértetni, hogy ez nem nagy ügy. Nekem viszont az volt, hihetetlenül óriási!

- Yuuki, ez nem a világ vége, hanem egy új dolog kezdete. Meglátod, sokkal boldogabbak leszünk, mint itt valaha. - mondta, majd megsimogatta az arcomat.

Viszonzás képpen egy halovány mosolyra kerekítettem a számat, ám ez koránt sem volt őszinte, vagy szívből jövő.

- Na gyere! El kell érnünk a gépet, különben itt maradunk! - erősködött, majd karon ragadott, és maga után vonszolt.

Legszívesebben azt mondtam volna: ,,Te ezt bánod???" De a jelen helyzetben jobbnak láttam ha némán követem és beszállok az autóba. Utazás közben teljesen kivontam magam a való világból. Hihetetlenül nyomasztó érzés fogott el. A barátaim, Cross igazgató és a többiek...Így is távol élek tőlük, de most...egy másik országba megyek, ahol még kevésbé lehetek velük. A tudat, miszerint nem találkozhatok többet Yorival, vagy Rimával, őrjítőbb volt, mint képzeltem. Végül nehézkesen Kaname felé fordítottam a fejem, úgy gondolván vele is megosztom bánatom, ám ő vigyorogva nézelődött kifelé az ablakon. Micsoda tejbetök! Biztos engem akar idegesíteni, mert azt nem tudom elkézelni, hogy ennyire boldog. - elmélkedtem. Csalódva ráztam a fejem, majd úgy döntöttem nem kommentálom a dolgot. Megtartottam ezeket az érzéseket és kicsit magamat emésztettem. Talán csak én vagyok ennyire érzelgős, és befásult. Meg kéne tanulnom rugalmasabbnak lenni! Jaj, dehát ha egyszer nem megy...
Az autó hirtelen fékezett, majd a sofőr ajtót nyitott. Sokáig ódzkodtam kiszállni, és hosszú percekig csak a forgalmas repteret figyeltem. A nyitott kocsiba csak úgy özönlött be a hideg, ám korántsem zavart, olyannyira belemerültem a bámészkodásban. Arra lettem figyelmes, hogy Kaname a fejemhez hajol, majd a fülembe súgja:

- Értem én, hogy nincs ínyedre a költözés, de ha nem indulunk, az a repülő nélkülünk száll majd le Magyarországon.

Válaszképpen sóhajtottam egyet, és kedvetlen arccal kiszálltam. Kaname elővette a bőröndjeinket, majd kisvártatva elindultunk a repülőtérre. Több szem is megakadt rajtunk. Itt Japánban elég nagy hírnévnek örvedntünk, amiről hajlamos voltam megfeledkezni. Ilyenkor csodálkozva tépelődtem azon, vajon mi olyan érdekes bennünk. Szerencsére gyorsan kapcsoltam, és vidáman biccentettem a hódolóinknak.
Hosszas procedúra volt, amíg mindent elintéztünk, de igazán ,,megérte". Alig 1-2 órával az érkezésünk után, már szálltunk is a levegőben. Az 1. osztályban semmi extra dolgot nem véltem felfedezni. Pont annyira élveztem a repülést, mint ezt az egész nyaralás néven emlegetett költözést. Ám legnagyobb sajnálatomra Kaname-nak ez is kedvére való volt. Élvezte ha a repülőgépből nézheti a tájat, meg ízlettek neki az ételek és még sorolhatnám, ha nem tartanám ennyire unalmasnak. Néha el-el gondolkoztam, hogy ez a vámpír, akivel együtt repülök, vajon tényleg az én bátyám? Nem tudtam, és nem is akartam elhinni. Több ezer éve Japánban él, akárcsak az egész Kuran család. Erre, amikor elhagyjuk az otthonunkat nem tiltakozik, sőt még kalandként is fogja fel ezt a helyzetet. Az értetlenségem lassan megértésbe csapott át. Kezdtem kapizsgálni, talán ő gondolkodik jól. Elvégre nem tehetünk semmit sem ez ellen. Így legalább élvezzük, vagy talán csak nem utáljuk annyira. Beleborzongtam, hogy milyen gondolatok kavarogtak az agyamban. Eddig kategoriusan elzáróztam minden ilyesmitől, mostmeg képes lennék örülni is? Talán... Azonban csakis azért, hogy a saját szenvedéseimet tompítsam. A hosszúra nyúlt utazás alatt félig-meddig átprogramoztam az agyamat arra, hogy mikor megérkezünk JÓL FOGOM ÉREZNI MAGAM! De mint mondtam, félig-meddig!

Lassan leszálltunk a géppel én pedig felhőtlen mosollyal éltem át ezeket az eseményeket, bár belül még picit kételkedtem, de nem mutattam ki. Lelkesedtem és jó kedvem volt, annak ellenére, hogy fél perccel ezelőtt még véresre harapdáltam a felső ajkamat. Kaname már tényleg nem tudtam követni a kedélyállapot változásaimat.

- Yuuki!?

- Igen? - válaszoltam nevetve.

- Mi van veled? - súgta oda halkan.

- Jaj, csak olyan boldog vagyok ettől az egésztől.

- Tényleg? Nem csak így akarsz bosszantani, amiért ebbe a szituációba kényszerítettelek?

- Jah, nem! Csak ráébredtem sokkal könnyebb lesz mindkettőnknek, ha könnyedén vesszük ezt az akadályt is! - vágtam rá teljes meggyőződéssel, mert úgy tűnt, hogy az agymosás, amit magamon alkalmaztam, bevált.

- Ennek örülök! Na gyere szálljunk le!

Bemutatkozás, első bejegyzés