Igyekeztünk minél gyorsabban elhagyni a fedélzetet, mivel már így is mi voltunk az utolsók. A reptér, ahova landoltunk sokkal kisebb és fejletlenebb volt, mint Japánban. Ám ez még nem okozott volna problémát, de amint szétnéztem, mindenhol a szememnek ismeretlen írásokba ütköztem. Már annak is örültem, hogy elvétve itt-ott találtam angol nyelvű feliratokat. Kaname erősködött, hogy költözzünk Magyarországra, mert, hogy az egy mennyire jó hely...hát igaz ennyiből még nem tudtam leszűrni a konzekvenciát, de voltak kétségeim azt nem tagadom. Azt mondta, hogy Európa a vámpírság hazája, és csodálatos életünk lesz majd itt. Azonban amikor Európáról beszélt, én Németországra, vagy Franciaországra gondoltam... Kanamét követtem, úgy mentem mögötte, mint az árnyék. A tájékozódási képességeimmel eleve voltak kisebb-nagyobb gondjaim, nemhogy itt, egy teljesen új környezetben. Ismét várakozás vette kezdetét, mire megérkeztek a csomagjaink...Dühítő érzés volt, hogy ennyi macerába került egy ,,aprócska" öltözés. A magassarú, platformtalpú, fűzős csizmám nem bizonyult tökéletes választásnak, és gyorsan az agyamba is véstem, hogy legközelebb a legkényelmesebb tornacpőmben jövök. Mikor végre elhagyhattuk a füllesztő légkörű épületet, (ahol csak megjegyzem már több mint tízszer letaposták a lábamat, ami így is sajogott...) szinte újjászületve szippantottam be a friss levegőt. A hideg, csípős levegő megcsapta az arcomat, az orrom pedig egész kipirosodott. Szerelmem elővette a mobilját, és hívott egy taxit. Amíg arra vártunk, feltűnt, hogy az emberek levegőnek néznek és elhaladnak mellettünk, mintha ott sem lennénk. Nem hajoltak meg, nem kérte autogrammot, és nem kiáltoztak messziről utánunk. Nem mintha annyira élveztem volna a nagy felhajtást, csak már hozzászoktam, hogy minimum megbámulnak, de most, úgy éreztem van némi magánéletünk. Ebben a pillanatban megékezett az autó, melyre már idestova 10 egész perce váruntunk. A sofőr a bőröndjeinket a csomagtartó dobálta, majd gondolom valami olyasmit kérdezett, hogy hova szeretnénk menni. Ezt azonban nem mondhatom biztosra, ugyanis egy árva hangot nem tudtam értelmezni a monológjából. Úgy álltam ott, mint egy néma kisegér (micsoda hasonlat...Miért is pont kisegér? Na mindegy...) Kaname meg teljesen fölöslegesen azon igyekezett, hogy megértesse magát angolul. Mondanom sem kell ennek értelme nem sok volt. A taxis nem beszélt semmilyen nyelven. Végül bátyám beütötte a mobiljába az úticélt, lefordította magyarra, majd a sofőr kezébe nyomta. A férfi megvilágosodott tekintetéből arra következtettünk, hogy végre-valahára leesett a húsz filléres és elindulunk. Beültünk a kocsiba, ám szerelmem nem volt éppen a legfeldobottabb.
- Mi a baj, Kaname? - kérdeztem csodálkozva.
- Semmi, csak egyszerűen nem hiszem el, hogy egy taxisofőr nem képes megtanulni angolul. Ebből él! Nap, mint nap külföldi utasokat szállít és egy hangot nem beszél...nem is értem! Úgymond alap dolog ebben a szakmában!
- Jajj, ne rágódj ezen! Azért nem történt ekkora tragédia, hogy az elkövetkezendő húsz évben ezt gyászoljuk! Nem gondolod? - nevettem.
- Igazad van! Most, hogy így megnyugtattál csak tíz évig fogok ezen mélázni! - mondta mosolyogva, majd magához húzott és egy puszit nyomott a fejemre.
Feltűnt, hogy az úr, aki a taxit vezette folyton minket nézett a tükörből. Legszívesebben megkérdeztem volna mit bámul, ám ez az elhatározásom több sebből is vérzett... Amíg jól elbeszélgettük az időt, megérkeztünk a szálloda elé. Mikor kiszálltunk csodálkozva néztem föl a hatalmas építményre. Gyönyörű szép volt. Nem voltam nagy utazgató, jobban szerettem otthon a kastélyban lenni, így nem is gyakran mentünk sehová. A szállodákra mindig is úgy tekintettem, mint valami félelmetes mumusokra. Csak akkor voltam hajlandó megszállni ilyen helyen, ha feltétlenül szükség volt rá. Most viszont kellemesen csalódtam. Ebben a hotelben akár egy életet le tudtam volna élni. Révületem talán túl feltűnő és hosszas volt, amit Kaname szóvá is tett.:
- Csukd be a szád és gyere! Ma még szeretnék lemenni fürdeni.
Megráztam a fejem, majd rohamlétekben bátyám után rohantam. De ahogy odaértem nem bírtam megállni, hogy ne fűzzek valamit hozzá az előbbi megjegyzéséhez.
- Szerintem ki fogod bírni ha egy óra helyett ,,csak" 59 percig úszkálsz!
Nem mondott semmit, mindössze halványan elmosolyodott. Ez már hatalmas teljesítménynek számított tőle. Kaname igazából felettébb élvezte a piszkálódó kis megjegyzéseimet. Tetszett neki, mikor szurkálódtam. Mindig is tudott nevetni magán és örült, hogy ennek fényében ő is odabökhet. Persze ez sosem ment át durvaságba. Inkább csak poénkodás volt, egymás rossz tulajdonságaival. Szerencsére egyikünk sem volt sértődős.
Míg én belül is feltérképeztem a szállodát, Kaname mindent elintézett. Ez általában így szokott zajlani. Én csak asszisztálok a háttérben. Ha őszinte akarok lenne, ezt egy csöppet sem bántam soha. Csendes, visszahúzódó típus vagyok idegenekkel szemben meg pláne. És amíg Kaname-t nem zavarja, addig nem fogom törni magam. Na tehát...a szobakártyával a kezünkben elindultunk a lifthez. A londíner minden bizonnyal már felszállította a csomagjainkat...
Tehát beszálltunk a liftbe, ahol tömény, orrfacsaró kölniszag csapott meg bennünket. Kaname-ra néztem, és egyből világossá vált a számomra, hogy nemcsak nekem túlzás ez az ,,illat." Szerencsére gyorsan felértünk a 12.-re. (Hát igen! Én mondtam, hogy magas volt.) Kényszeredetten kapkodtunk levegő után. Bár még messze voltunk a megfulladástól, én szó szerinti életveszélyben éreztem magam. Nem telt sok időbe és az emlékezetemben már nyoma sem volt, a rossz élményeknek, mikor megpillantottam a folyosót. Igazán lenyűgözőnek ítéltem. Kedvet éreztem belehuppanni az egyik kanapéba, ám tekintettel kellett lennem Kaname fürdésére. Már oly' rég eltervezte, hogy véteknek éreztem volna megfosztani ettől. Meg persze nem mertem megkockáztatni, hogy kitörjön a világforradalom...
Kaname karon ragadott, majd egy határozott mozdulattal indulásra sarkallt. Mintha még ezt a 2 percet is soknak érezte volna, amíg kigyönyörködtem magam. Nem akartam megvárakoztatni, így egy rövid fáziskésé után a nyomába eredtem.
Minden léptét figyeltem. Talán kicsit olyan lehettem, mint egy kisgyerek, aki a kedvenc popsztárjával találkozik. Szerelmesen rajongtam Kaname-ért. Az én szememben ő volt a legtökéletesebb lény kerek e földön. Csak remélni tudtam ő is hasonlóképp érez. De ha nem is, attól az még szent, hogy remekül ért ahhoz, hogyan kell valakit az ujja köré csavarni. Felnéztem rá, és képes lettem volna az egekig magasztalni. Ő volt az életem. Szükségem volt a szeretetére, ölelésére, gondoskodására. Úgy éreztem nélküle összeroskadva sírnék egy sötét sarokban. Büszkeség töltött el, akárhová mentünk. Élveztem minden percet melyet együtt töltöttünk. Úgy éreztem szerelmünk elmúlhatatlan és örökké tartó lesz. Amíg ezen agyaltam, rábukkantunk a lakosztályunkra. Nem volt nehéz megtalálni, ugyanis a londíner a bőröndjeinket az ajtónk előtt helyezte el. Nekünk mindössze annyi dolgunk volt, hogy fel kellett ismernünk tulajdon csomagjainkat. Lássuk be, ez nem volt nehéz vállalkozás.
Az ajtó kitárult, melyet egy furcsa kattanás kísért, én pedig kíváncsisággal és eltökéltséggel libbentem be rajta. Szó szerint Kaname-t félretaszítva tolakodtam, hogy felfedezhessem új otthonunkat. Húh, de furcsa kifejezés...otthonunkat...El nem tudom képzelni milyen lesz egy hotelban élni. A kilátástalanságom, mely újra felütötte fejét, gyorsan tovatűnt, mikor megpillantottam a ,,lakást." Egyik ámulatból a másikba estem. Gyorsan végigszaladtam az összes szobán, a hálóhelyiséget kutatva. Hirtelen megtorpantam, mikor eddigi életem legszebb szobájával álltam szemtől-szemben. Rátaláltam arra, amit kerestem...
Nincsenek szavak arra, hogy mennyire nagy örömöt éltem át. Minden szegletet végig pásztáztam a szememmel, miközben a lakberendezőt dicsőítettem. Alig vártam, hogy mindent kipróbáljak, az ágy puhaságától kezdve, a tévé képminőségéig.
A csodálkozásba annyira belefeledkeztem, hogy Kaname hiánya már fel sem tűnt. Elindultam megkeresni, hogy megvitassam vele élményeimet. Mindent tűvé tettem, de sehol nem akadtam nyomára. Az utolsó lehetséges hely a fürdő volt. Nem tudtam elképzelni mit tud ott csinálni, mikor ennyi szép szoba van, de azért ennek is adtam egy lehetőséget. És hát nem ott volt? Dehogynem... amíg én megszemléltem a helyet, ahol valószínűleg jó pár évet le fogunk húzni, addig ő átvette a fürdőnadrágját és készen állt a csobbanásra. Nem fért a fejembe... valaki, hogy lehet ilyen nemtörődöm?!
- Nem öltöztél még át Yuuki? - nézett rám csodálkozva, mintha holmi bűnöző lennék.
- Volt ennél fontosabb dolgom is.
- Tényleg? Mi? - kérdezte, mintha olyan meglepő és felkavaró dologról számoltam volna be, amiért mágjahalált érdemelnék.
- Nem is tudom...Talán megnéztem a lakást??? Tudod itt fogunk élni... Nekem ez előnyt élvez.
- Ja persze! Nem haragudj, de ez fürdés után is ráér. - vágta rá, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna.
- Nem mindenkinek. Remélem nem haragszol meg, ha nem megyek le.
- Már miért ne jönnél? Ezt vártuk egész eddig. - csattant fel, olyan sértődéssel a hangjában, mint valami óvodás kölyök.
- Szívem, ezt csakis te vártad! Egyes egyedül TE, és nem MI. Én most nem kifejezetten vágyom ilyen dolgokra. Sokkal inkább egy forró fürdőt vennék. - jelentettem ki, kicsit félve.
- Áh! Szóval így állunk! Na jó, te tudod. Majd meglátod miből maradtál ki. - vágta rá, azzal sértődötten felkapta a törülközőjét és kiviharzott a szobából.
Miután elment nevetve emeltem a számhoz a kezem. Megállapítottam, hogy közel a 7000-hez sem tud úgy viselkedni, mint egy felnőtt ember. Valójában nem bántam. Ilyenkor olyan édesnek találtam, mint talán soha máskor. Szerencsére amikor társaságban voltunk ennél jobban megjátszotta magát. Most viszont, hogy végre nyugalom és csönd uralkodott a szobában elmehettem fürdeni. És közben volt időm azon mélázni, hogy vajon mit hoz majd nekünk ez az új világ...
***
Tehát, mint mondtam a fürdőkádban lazítottam, míg kedvesem kihasználta a szálloda azon előnyét, hogy van medence. Én pedig, hogy előző kijelentésemhez hű maradjak a jövőn kezdtem töprengeni. Fogalmam sem volt, mit fogok itt kezdeni magammal. Egy teljesen új városban, ahol még a nyelvet sem értem... azt se tudom mi hol van. Még egy kenyér beszerzése is bizony elég nagy gondokat tudna okozni... Ahogy ezen rágódtam, eljutottam arra a megvilágosodásra, hogy az lesz a legjobb, ha holnap első dolgom lesz egy nyelvtanárt keresni. Ja és persze Kaname-t is magammal rángatom. Csakhogy ő se maradjon ki a jóból. Hirtelen a káddal szembeni órára pillantottam és meglepődve vettem észre már két órája áztatom magam. Hmm...pedig olyan rövidnek tűnt. Még nem is tudtam dűlőre jutni magammal. Na mindegy. - gondoltam. Fogtam magam és kikecmelődtem a vízből. Elég nehezemre esett ez igaz. Ezt követően befeküdtem az ágyba, nézni egy kis tévét. (Remélem nem baj, hogy az uncsi részeket kihagytam, amikre úgysem lennétek kíváncsia... :D)
Érdeklődve kapcsolgattam, hátha találok valami ínyemre valót, vagy legalábbis egy angol nyelvűt. Ám a számításaim nem jöttek be. Így megbékéltem a gondolattal, hogy ma csak a képeket fogom, nézni. Az unalom kezdett elhatalmasodni rajtam. Már igazán vártam, hogy bátyám visszatérjen. Mit tud ott ennyi ideig csinálni?
Kívánságom hamar teljesült, mikor halottam az ajtó kattanását. Szinte biztos voltam benne, hogy Kaname az, de elővigyázatosságból mégis odamentem megnézni. Hát igen, a paranoiám nem igazolódott be.
- Na! Csakhogy végre befejezted a pincsi-pancsit. Jó volt? - kérdeztem társalgásra buzdítva, mivel láttam nincs a legjobb hangulatban.
- Igen, az volt. - válaszolta röviden és tömören.
- Milyen beszédes kedvű vagy... Történt valami, amiről tudnom kéne?
Válasz azonban nem érkezett, én pedig egyre furcsábbnak éreztem a szituációt. Hirtelen elindult az egyik szoba irányába. Mikor felkapcsolta a villanyt feltűnt, hogy ide még be sem néztem, ám nem volt idő ezen filózni. Leült egy asztal mögé, majd kinyitott egy borítékot.
Első gondolatom rögtön az volt, hogyan is került ide ez a levélt... Gondolom, hogy nemcsak berepült az ablakon. Valakinek ide kellett hoznia, vagy talán Kaname írta? De akkor miért nyitná ki azután, hogy lezárta, hiszen úgyis tudná mi áll benne! Na jó, halvány lila dunsztom sem volt vajon mégis mi történik... A bátyám meg csak olvasott... Figyelmen kívül hagyva a jelenlétemet, a létezésemet, és kitörölve az agyából minden szót, amit érkezése után mondtam. Nyugodtan köddé válhattam volna, vagy megnyílatott volna a lábam alatt a föld, ő talán még azt sem vette volna észre.
- Kanameeeeeeee! - kiáltottam el magamat végső tehetetlenségemben, hátha ettől ismét figyelemre méltat.
Ő lassan felnézett az irományból, majd kérdőn tekintett rám, mintha nem értené, hogy miért viselkedek ilyen furcsán.
- Igen?
- Nem tűnt fel, hogy fél órája kérdezgetlek? Na mind egy! Nem is ez itt most a lényeg, hanem, hogy azonnal világosíts fel! Mi a franc ez a levél, mi áll benne, és miért vagy ilyen komor? Emiatt? - pupilláim kitágultak, hajam csapzottan hullott a szemembe, a térdem pedig megremegett a dühtől, ami átjárta a testemet.
Szintén nem válaszolt, csak némán felállt, ami mindig rosszat sejtetett.
- Tehát...Yuuki! Van egy gyerek....
- Van egy gyereked? Megcsaltál?! - az idegeim pattanásig feszültek, az pedig, hogy ilyen sejtelmesen és köntörfalazva fogalmazott, csak még rontott a kedélyállaptomon.
- Ha nem vágnál folyton a szavamba már rég túllennénk ezen az egészen... Szóval nem az én gyerekem, csak egy kislány, aki mindent tud rólunk...! - nyugodtan beszélt, olyannyira lassan és kimérten, hogy még tőle is szokatlan volt. Ez pedig nem adott okot a bizakodásra.
- Mi mindent? - kérdeztem újból, picit lehiggadva, tudván Kaname nem csalt meg.
Tüzelő pillantást vetett rám melyből rájöttem megint a szavába vágtam.
- Mindent a vámpírságról! A vérivásról, a kettőnk vérfertőző kapcsolatáról. - magyarázta.
- Mindent? - mondtam úgy, mint egy gyerek, aki nem akarja megérteni, hogy nem kaphatja meg, amit szeretne. De bárcsak ennyiről lett volna szó.
- Körülbelül. - érkezett a búskomor válasz.
- De mégis hogy? Honnét tudna rólunk egy gyerek? Nem fér a fejembe... Mikor mi mindent elkövettünk. Magyaroroszágra költöztünk, titokban éltünk, bújkáltunk, senkinek sem beszéltünk a magánügyeinkről. És mst mégis ez történik?!
- Tudom, viszont kettőnkön te segíthetsz! - hangzott el az utasítás (?)
- Hogy értsem ezt? Mégis mennyiben tudné segíteni?!
- Beszélned kell a kislánnyal! Meg kell győznöd, vagy ki kell faggatnod! Nő vagy, valószínűleg jobban értesz a gyerekekhez, mnt én.
- Értem... Nem lehet, hogy túl sokat töltöttél a vízben?
- Kérlek! Most az egyszer ne viccelődj! Rendben? - komolyra fordította a szót, pedig abban bíztam, hogy elneveti magát. Az azt jelentette volna, hogy csak szórkozott, és minden amit mond, az nem komoly!
- De nem lehetne, hogy egyszerűen továbblépjünk? Egy gyereknek senki sem hisz! - ahogy jobban belegndoltam a dologba rá kellett jönnöm, hogy semmi veszíteni valónk sincs. A gyerekek hazudoznak...ez nem meglepő!
- Magam is jól tudom! De értsd meg nem hagyhatunk bizonyítékot! Elég ha a szülei hisznek neki, majd azoknak a barátai, vagy az iskolában mesél róla.Vagy nem is hisznek benne, a kis ördög onnantól kezdve ott fog motoszkálni a fejükben. Valahányszor ránk néznek, el fogonak gondolkozni azon, hogy vajon igaz-e, amit a gyerek mondott. És mi nem szeretnénk, hogy rájöjjenek.
- Mit akarsz tenni csak úgy mégis? Ugye tudod, hogy egy kölyöknél az észérvek nem túl hatásosak? - próbáltam felkészíteni, hogy ne számítson sok jóra.
- Ki kell törölnöd az emlékezetét! De előbb meg kell tudnod, hogy honnét értesült a vámpírságunkról, és minden egyéb titkunkról.
- Miért nem te teszed meg? Ez neked sokkal jobban megy! - válaszoltam dühödten!
- Na jó! Ha gondolod.... De én nem leszek olyan humánus, mint te! Lehet, hogy kikérdezés közben a fogaim félre siklanak majd, egészen a gyermek nyakáig. De ha a benned munkálkodó anyai ösztön ezt engedi, akkor felőlem rendben!
- Marha jó! - mérgelődtem! - Ez is rám marad! Egyébként ismerlek annyira, hogy tudjam, képtelen lennél ezt csinálni egy kislánnyal. Viszont jó duma, hogy én dolgozhassak.
- Ha marha jó, ha nem, nincs mit tenni! - vágta rá határozottan. - Egyébént sosem lehetsz eléggé meggyőzve affelől, hogy mire vagyok képes, és mire nem.
- Értem...Tehát holnap reggel felkeresem a kislányt, majd elkezdek papolni neki a vámpírokról? Netán Japánul?!
- Nem! Már van is erre egy tervem! - gondolkodott öntelt mosollyal az arcán.
- Megosztanád velem is? Csak mert nem tudok így hirtelen mire asszociálni! - tátott szájjaé vártam a magyarázatát.
- A kislánynak, vagyis Lucának van egy unokatestvére, Szilvi. - kezdte a mondókáját.
- Igen, és? - kérdeztem.
- Yuuki!!! - förmedt rám, olyan idegesen, hogy egész összrezzentem.
- Rendben...nem vágok a szavadba! - sütöttem le a fejem.
- Igazán hálás vagyok. Na tehát, átmész a testébe és úgy beszélsz vele. Így senkinek sem szúrsz majd szemet.
- Jó, de milyen nyelven fogok megszólalni? És hogyan is ,,megyek bele a testébe"? Tudtommal nekem nincs ilyen képességem... - még mindig nem volt nekem világos a terv, bár Kaname arcát elnézve, ő nagyon is tudta, hogy mit csinál.
- Nincs, de ezt meg lehet tanulni. A nyelv miatt meg ne aggódj! Ezzel kapcsolatban is intézkedni fogok...
- Oké! Bár nem tudom hogyan, de tegyük fel bízom benned! Bár nem mondom, hogy nem izgulok. Egy vad idegen gyerekkel kell erről beszélgessek? - álltam tanácstalanul az események előtt.
- Úgy ahogy mondod Yuuki! Nem lesz nehéz csak meg kell kérdezned honna tud rólunk bármit is. Neked kell a legjobban tudnod, hogy minden kis kaput el kell fednünk. Nem hagyhatunk támadási felületet!
- Persze, hogy tudom. Ha nem vagyok indiszrókrét elmondod, hogy fogok egy nap alatt megtanulni magyarul? - érdeklődtem egészen kíváncsian.
- Látod ezt? - mutatott egy furcsa szerkentyűt.
- Látni látom, bár nem tudom mil lehet.
- Mindent japánra fordít amit a lány mondd, és amit te mondasz azt pedig magyarra. - próbálta elmagyarázni.
- Szóval valami fordító gép? - csodálkoztam. - És volt időd máris beszerezni, úgy, hogy még csak most értesültél a levélről? Miért érzem úgy, hogy nekem bűzlik valami?
- Hogy gondolod!? Nem hívd fordító gépnek! Ez a legújabb technika! Hangérzékelős és hangra is fordít. Egyszerűen fantasztikus! - úgy ecsetelte ezt a kis ketyerét, mintha most tevezné, hogy erre cserél le... - Egyébként jó...oké, elmondom az igazat! Azért Magyarorságra jöttünk, mert már előbb is kaptam egy levelet. A kislány ebben az országban lakik, és ha itt fogunk mi is élni, akkor nagyobb eséllyel intézhetjü el ezt az ügyet. Ez alapján választottam ki az új otthonunkat, de a költözés előtt nem akartam mondani neked. Láttam, hogy így is milyen ideges voltál.
- Mi a bajod? Előbb is közölhetted volna velem ezeket a dolgoat! A menyasszonyod vagyok, a szerelmed és a húgod! Talán ennyit megérdemeltem volna.- vágtam rá, ,,enyhe" sértődöttséggel fűszerezett hanggal.
- Bocsáss meg, sajnálom! Tudom, hogy hiba volt, de téged akartalak megvédeni! - húzott magához engesztelve. - Na gyere! Későre jár, próbáljuk ki az új ágyat! - mondta nevetve, és témát váltva
Örömmel követtem, és már épp kezdtem volna elfelejteni az előző beszélgetést, mikor a levél újra felötlött az agyamban...Dehát mégis hogy került az ide, a szobába?
- Kaname! - kiáltottam utána.
- Igen?
- Mondd, nem tudod, hogy került ide ez a levél?
- Gondolom felhozta valaki! Ne nyitottál senkinek sem ajtót?
- Kaname...nem vagyok már öt éves. Ha ajtót nyitottam volna arra emlékeznék, főleg ha egy borítékot nyomtak volna a kezembe. Arról nem is beszélve, hogy én már kinyitottam volna... - ecseteltem rémülten.
- Jó...nem tök mindegy amúgy? Lehet, hogy előbb hozták ide, minthogy megérkeztünk volna.- gondolkozott
- DE... nekem mindegy- válaszoltam, ám pont az ellenkezőjére gondoltam.
Nem is értem, hogy nem foglalkoztatja ez a dolog. Na jó, értem. Hiszen én voltam itt egyedül! Őt miért is érdekelné!? Még a gondolat is elborzasztott, hogy amíg én teljes biztonság érzetben a kádban áztattam magam, addig valaki itt járt a szobában.
Szemem már magától leragadt, olyanannyira álmos volt, így nem pörgettem tovább ezen az agymat. Bevetettem magam az ágyba. Egy ideig Kaname is csatlakozott, ám ő csak a tévét bámulta. Már épp elaludtam volna, mikor hirtelen arra lettem figyelmes, hogy a fejem fölött zúgú készülék nem ad több hangot. Első gondolatom az volt, hogy bátyám is elaludt...azonban mikor a jobbomra néztem, nem volt a helyén. Egy pillanatig füleltem, majd valami furcsa kattogásra lettem figyelmes. És hát...az emberi tulajdonságok bennünk vámpírokban is igen erősen munkálkodnak. Beindult a fantáziám és megszülettek az összeesküvés elméletek. Fogaimat és karmaimat kieresztve indultam szerelmem keresésére. A különös hang irányába...
Megálltam a szoba előtt úgy, hogy ne vegyenek észre... majd mint egy vadállat beugrottam!
- Hááá! -kiáltottam.
Kaname értetlenül állt előttem, és talán egy kicsit meg is ijedt.
- Jézusom Yuuki! Ha minden áron a frászt akarod rám hozni, akkor jó úton jársz! - kiabálta ijedten.
- Ne haragudj csak megrémültem, mert nem találtlak, és meg akartalak kerisni, és akkor még pluszba jött a fura hang is...
- Milyen fura hang? -kérdzte gyanakodva.
- Miért, lehet, hogy veszélyben vagyunk? - ismét összeszorítottam a fogsoromat, és beleharaptam a számba.
- Yuuki, egyedül te vagy veszélyben...és neked is csak a mentális képességeid.
- Ha ha, nagyon vicces. - vágtam rá durcásan.
- Ugye? Szerintem is. Na jó, mindjárt segítek megkeresni a ,,rémisztő" hang forrását. Csak még begépelem ezt az egy mondatot.
Ahogy elkezdett pötyögni a klaviatúrán rájöttem, a hang nem más, mint a billentyűzet kattogása.
- Oh... Kaname! Nyugodtan írj! Rájöttem honna jön a hang! - nevettem.
Ő válaszképpen csak egy értetlen fejet vágott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése