Féltem...Sőt, rettegtem!
Már két éve, hogy hátam mögött hagyva eddig életemet, elindultam Kaname-val az ismeretlenbe. Az akadémia elhagytával egy teljesen új világba csöppentem. Ajtók nyíltak ki előttem, melyekről eddig fogalmam sem volt. Felhőtlen boldogságban éltem, ám mint ma már rájöttem, ez csak illúzió volt. Illúzió, melyet Kaname teremtett meg. Valóságtól elzárva tengettük napjainkat, szinte tudomást sem véve a külvilágról. Ez már csak múlt, ami elmúlt. Végre felnyílt a szemem, végre nem kezelnek már úgy, mint egy gyereket... Úrnő lettem, csodálatra méltó, tiszta vérű Kuran. Legalábbis folyvást ezt hallottam, de a változást a szánalmas, és béna Yuuki, meg eközött a gazdag, felsőbbrendő Kuran kisasszony között nem igen véltem felfedezni. Amikor tükörbe néztem, még mindig az emberi énemet láttam, csak mostanra már szolgák, és nemesek hada hajbókolt előttem. Bár visszagondolva jobban élveztem, amíg elvegetálhattam szürke kisegérként. Nem vágytam az imádatra és a hírnévre, beértem volna azzal is, hogy Kaname árnyékában megtűrjenek.
Beletúrtam a hajamba, ami leginkább egy szopott gombócra hajazott. Tiszta volt, előző este mostam meg, mégis a fejemre lapult. Egy-egy rakoncátlan tincs, még az arcomba is belepofátlankodott. Dühösen megtűztem két csattal, és ezzel le volt tudva. Bőröm még mindig hulla sápadtnak nézett ki, mintha a fal helyett, véletlenül engem meszeltek volna le. De persze ezzel járt vámpírnak lenni... ugyanis voltak hátrányai is annak, ha az ember lánya egy ilyen élőhalott családba születik. Mivelhogy más választásom nem igen volt, a puha pamaccsal megcirógattam az orcámat, felkenve némi pirosítót. Gyakra sikerült túlzásba esnem, és úgy kinéznem, mint egy cirkuszból szökött bohócnak, de szerencsére ez alkalommal nem így történt.
Elégedetten állapítottam meg, hogy ha nem is nyerem meg idén a világ legszebb nője díjat, már kimerészkedhetek az utcára anélkül, hogy megrémülnének a kisgyerekek.
Szerelmem sehol sem volt, nyilván már kint várt, én viszont még ígysem igyekeztem. Örökre készültünk itthagyni a kastélyt, az volt a minimum, hogy alaposan megfontoltam, mit viszek magammal. A szekrényem tetején porosodó bőröndért nyúltam. Eddig nem sokat használtam, szám szerint egyszer, amikor idejöttem. Úgy terveztem, hogy mire elmegyek már új táskába pakolok, mert ez szétfeslik. De nem telt el elég idő ahhoz, hogy ez bekövetkezzen.
Kihúztam a cipzárt, és elkezdtem beledobálni mindent, ami a kezem ügyébe akadt. Még olyan dolgokat is, amiknek a létezését is elfelejtettem, most viszont szörnyen fontosnak éreztem, hogy magammal vigyem a legfölöslegesebb lim-lomokat is. A ruhákat precízen összehajtogattam, a könyveket rájuk pakoltam, a női pipereholmikat pedig besuvasztottam az oldalsó kis zsebbe. Végül lezártam a tetejét, megmarkoltam a fogantyúját, és kitipegtem az előkertbe.Előtte azonban lebaktattam a széles lécsőn, ami úgy nézett ki, mint az Operában... széles volt...igen, nagyon széles! Összekötötte az épület két szárnyát, és végül egy közös lejáratban összefutott. Sötétbarna padlószőnyeggel borították be, a műanyag tűsarkúm pedig kellemetlenül csúszkált a sejem szöveten, ide-oda. Végül sikerült lecielnem a holmimat, és kiérnem a friss levegőre.
Izgatottan forgattam a szememet, és mindent végigpásztáztam a szerelmemet keresve. Nem volt a szobában, de itt sem. Bár elképzelhetetlennek tartottam, mégis fölmerült bennem, hogy talán nélkülem indult útnak. A csipkés, lolita szoknyám zsebében kotorászva kerestem a mobilomat. Elkapott a gészíj, és kész voltam leordítani a fejét. Ha elment, akkor azért, ha meg még nem készült el, akkor azért. Azonban mielőtt dühödten hívhattam volna, hátulról egy nagydarab ember sziluettje vetült rám. A kastély mögött fölbukkanó nap halovány sugarai cirógatták a hátamat, de ekkora valaki elállta előlem a meleget.
- Kaname. - sutottgtam, szinte anélkül, hogy kinyitottam volna a számat.
Hirtelen hátra fordultam, és az alig fél centire álló férfire néztem.
- Bizony én! - mosolyodott el, és egyből kikapta a kezemből a nehéz poggyászt.
Annyi mindent akartam mondani, annyi dolog volt még, amit a tudomására kellett volna hoznom. Az emlékek, a meghitt pillanatok...mind ide kötöttek minket. Képtelenségnek tartottam, hogy fogjuk magunkat, és ilyen egyszerűen odébb álljunk. Ezen a birtokon még a levegő is más volt. Tisztább, illatosabb, zamatosabb. A nap is melegebben sütött, a fák zöldebbek voltak, a víz ízesebb... Nem kellett volna menekülnünk amiatt, hogy lebukhatunk az emberek előtt. Simán vállaltam volna, hogy örökké bezárkózzak a négy fal közé, (ami azért jóval több volt négynél) csahogy itt maradhassak. Legördült egy könycsepp az arcomon, majd a testvérei s követték. Nem akartam bőgni, kemény, érzelemmentes lány látszatát akartam kelteni, ám ez sokszor nem jött össze.
- Sírsz, Yuuki?! - hángja lágyan csengett. Féltőn óvó szeretettel próbát körülvenni. Ő még mindig kislánynak tartott. Annak ellenére, hogy a menyasszonya voltam, egyben a húgaként is tekintett rám. És, mint a bátyám, kötelességének érezte magára vállalni a védelmezésemet. Valahol ez még tetszett is, kivéve most...
- Nem, nem! - vágtam rá, miközben azon igyekeztem, hogy eltűntessem bánatom nyomait.
- Vagy úgy! - mondta, ám egyáltalán nem volt meggyőzve. - a szememhez nyúlt, és nyilván valóan neki is feltűnt, hogy nem a reggeli harmattól nedves. Finoman elmosolyodott, és közelebb húzott magához. - Yuuki, most már indulhatunk, vagy még mindig nosztalgiázni van kedved? - suttogta a fülembe.
- Ne gúnyolódj! Téged egyáltalán nem frusztrál, hogy mindent itt hagyunk? - kérdeztem újabb letargiába esve. Tudtam, hogy vígasztalni próbált, megértetni, hogy ez nem nagy ügy. Nekem viszont az volt, hihetetlenül óriási!
- Yuuki, ez nem a világ vége, hanem egy új dolog kezdete. Meglátod, sokkal boldogabbak leszünk, mint itt valaha. - mondta, majd megsimogatta az arcomat.
Viszonzás képpen egy halovány mosolyra kerekítettem a számat, ám ez koránt sem volt őszinte, vagy szívből jövő.
- Na gyere! El kell érnünk a gépet, különben itt maradunk! - erősködött, majd karon ragadott, és maga után vonszolt.
Legszívesebben azt mondtam volna: ,,Te ezt bánod???" De a jelen helyzetben jobbnak láttam ha némán követem és beszállok az autóba. Utazás közben teljesen kivontam magam a való világból. Hihetetlenül nyomasztó érzés fogott el. A barátaim, Cross igazgató és a többiek...Így is távol élek tőlük, de most...egy másik országba megyek, ahol még kevésbé lehetek velük. A tudat, miszerint nem találkozhatok többet Yorival, vagy Rimával, őrjítőbb volt, mint képzeltem. Végül nehézkesen Kaname felé fordítottam a fejem, úgy gondolván vele is megosztom bánatom, ám ő vigyorogva nézelődött kifelé az ablakon. Micsoda tejbetök! Biztos engem akar idegesíteni, mert azt nem tudom elkézelni, hogy ennyire boldog. - elmélkedtem. Csalódva ráztam a fejem, majd úgy döntöttem nem kommentálom a dolgot. Megtartottam ezeket az érzéseket és kicsit magamat emésztettem. Talán csak én vagyok ennyire érzelgős, és befásult. Meg kéne tanulnom rugalmasabbnak lenni! Jaj, dehát ha egyszer nem megy...
Az autó hirtelen fékezett, majd a sofőr ajtót nyitott. Sokáig ódzkodtam kiszállni, és hosszú percekig csak a forgalmas repteret figyeltem. A nyitott kocsiba csak úgy özönlött be a hideg, ám korántsem zavart, olyannyira belemerültem a bámészkodásban. Arra lettem figyelmes, hogy Kaname a fejemhez hajol, majd a fülembe súgja:
- Értem én, hogy nincs ínyedre a költözés, de ha nem indulunk, az a repülő nélkülünk száll majd le Magyarországon.
Válaszképpen sóhajtottam egyet, és kedvetlen arccal kiszálltam. Kaname elővette a bőröndjeinket, majd kisvártatva elindultunk a repülőtérre. Több szem is megakadt rajtunk. Itt Japánban elég nagy hírnévnek örvedntünk, amiről hajlamos voltam megfeledkezni. Ilyenkor csodálkozva tépelődtem azon, vajon mi olyan érdekes bennünk. Szerencsére gyorsan kapcsoltam, és vidáman biccentettem a hódolóinknak.
Hosszas procedúra volt, amíg mindent elintéztünk, de igazán ,,megérte". Alig 1-2 órával az érkezésünk után, már szálltunk is a levegőben. Az 1. osztályban semmi extra dolgot nem véltem felfedezni. Pont annyira élveztem a repülést, mint ezt az egész nyaralás néven emlegetett költözést. Ám legnagyobb sajnálatomra Kaname-nak ez is kedvére való volt. Élvezte ha a repülőgépből nézheti a tájat, meg ízlettek neki az ételek és még sorolhatnám, ha nem tartanám ennyire unalmasnak. Néha el-el gondolkoztam, hogy ez a vámpír, akivel együtt repülök, vajon tényleg az én bátyám? Nem tudtam, és nem is akartam elhinni. Több ezer éve Japánban él, akárcsak az egész Kuran család. Erre, amikor elhagyjuk az otthonunkat nem tiltakozik, sőt még kalandként is fogja fel ezt a helyzetet. Az értetlenségem lassan megértésbe csapott át. Kezdtem kapizsgálni, talán ő gondolkodik jól. Elvégre nem tehetünk semmit sem ez ellen. Így legalább élvezzük, vagy talán csak nem utáljuk annyira. Beleborzongtam, hogy milyen gondolatok kavarogtak az agyamban. Eddig kategoriusan elzáróztam minden ilyesmitől, mostmeg képes lennék örülni is? Talán... Azonban csakis azért, hogy a saját szenvedéseimet tompítsam. A hosszúra nyúlt utazás alatt félig-meddig átprogramoztam az agyamat arra, hogy mikor megérkezünk JÓL FOGOM ÉREZNI MAGAM! De mint mondtam, félig-meddig!
Lassan leszálltunk a géppel én pedig felhőtlen mosollyal éltem át ezeket az eseményeket, bár belül még picit kételkedtem, de nem mutattam ki. Lelkesedtem és jó kedvem volt, annak ellenére, hogy fél perccel ezelőtt még véresre harapdáltam a felső ajkamat. Kaname már tényleg nem tudtam követni a kedélyállapot változásaimat.
- Yuuki!?
- Igen? - válaszoltam nevetve.
- Mi van veled? - súgta oda halkan.
- Jaj, csak olyan boldog vagyok ettől az egésztől.
- Tényleg? Nem csak így akarsz bosszantani, amiért ebbe a szituációba kényszerítettelek?
- Jah, nem! Csak ráébredtem sokkal könnyebb lesz mindkettőnknek, ha könnyedén vesszük ezt az akadályt is! - vágtam rá teljes meggyőződéssel, mert úgy tűnt, hogy az agymosás, amit magamon alkalmaztam, bevált.
- Ennek örülök! Na gyere szálljunk le!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése