Az étkezőben ücsörögtünk. Én pedig a svédasztalt fürkésztem árgus szemekkel mire megállapítottam, hogy itt nincs kedvemre való táplálék. Sokkal ínycsiklandóbbnak tűntek a vendégek, akik éhesen pakolták meg a tányérjukat. Legszívesebben belemártottam volna a fogamat egy-kettőjük nyakába, bár mint híres Kuran úrnő, nem szándékoztam befeketíteni a nevünket.
Szüntelen csak a szerelmemet figyeltem, és azt a ritmusosan lüktető eret a csuklóján. Képtelen voltam levenni róla a tekintetemet, annyira csábító és hívogató volt...
- Ízletes ételek - morfondírozott. - Te nem így látod, Yuuki?
Teljesen elkalandoztam, szemfogaim kilógtak a számból, nyelvemmel pedig éhesen simogattam a végüket. Egy fiatal lányt bámultam. Rántottát evett, azonban sokkal inkább az ereiben csörgedező friss vérre vágytam, mintsem a tojásra.
- Hogyne... - feleltem kedvetlenül, majd kivettem egy sonkát a tálból.
Kaname megragadta a karomat, magához húzott, majd a fülembe súgta:
- Fönt ihatsz belőlem, de addig türtőztesd magad, kínos lenne, ha rátámadnál egy nyugdíjas párra. - nevetett. Persze...neki könnyű volt, ő éjjel már kapott vért...
Helyet foglaltunk egy kétszemélyes asztalnál, és csöndben hozzáláttunk a reggelihez. Az álombéli lányon morfondíroztam, akit már most sikerült meggyűlölnöm...
- Itt vagy te lélekben?
Hallottam a hangokat és felfogtam, hogy engem szólongatnak, révületemből mégsem sikerült kimozdítaniuk. Arra ocsúdtam föl, hogy bátyám erősen rángatja a vállamat, és a nevemet szajkózza.
- Yuuki, Yuuki! - ismételte aggódva.
Fél perces fáziskésés után megráztam a fejemet, és röstellve bocsánatot kértem. Magam sem tudtam, hogy mi ütött belém akkor, de rossz előérzetem támadt. Furcsa, nyomasztó gondolatok mardostak belülről, de mire megállapíthattam volna, hogy mik ezek, addigra már tova is tűntek.
- Ma ellátogatunk ahhoz a lányhoz! - zökkentett ki a gondolatvilágomból Kaname.
A villámmal éppen egy szem borsót kínoztam a tányérban, amikor döbbenten felpillantottam.
- Pont ma?! Nem akarom kitörölni az emlékeit, nem fog menni! - ecseteltem kábán. Tenyerem már a gondolattól is izzadni kezdett. - Értsd meg! Vagy kísérj el!
- Veled megyek megígérem, és együtt csináljuk. Nem lesz nagy történet. Beszélünk vele pár szót - hála az én szenzációs, hangérzékelős, szuper intelligens fordítómnak - Aztán pedig tesszük a dolgunkat! Nem halogathatjuk ezt hónapokig!
Be kellett látnom, hogy igaza van, bármennyire is frusztráló volt a számomra.
- Oké...bár szerintem kihagyhatjuk a tervből azt a hülye fordítót... Nem hiszem, hogy működni fog. - nem bíztam az ilyen fantasztikus technikai csodákban.
- Azért csak elhozom!
A délelőtt további része egy intercity gyorsaságával süvített el mellettünk, és csak akkor eszméltem föl, mikor már a kocsiban utaztunk. A rádióból kellemes, lazító dallam szólt, én mégis remegtem idegességemben. A térdem fel-alá járt, akár egy búgócsiga, akit túlhúztak, és képtelen leállni. Szemöldökömet összeráncoltam, fogamat pedig, mint egy szájzáras pitbull, összeszorítottam. Hisztériás roham jött rám, és tajtékzó vadállat módjára akartam törni-zúzni. Szíves-örömest megkínáltam volna az öklömmel az ablaküveget... Úgy éreztem, hogy a biztonsági öv a vajbőr üléshez szögel, a testemet pedig nem engedi mozogni.
- Feszültnek tűnsz! - Kaname vezetés közben lopva rám pillantott, és aggódva konstatálta, hogy nem vagyok túl jól...
- Az is vagyok! - vágtam rá dühödten, majd mérgesen rángatni kezdtem az övet, amit kis híján sikerült is kitépnem a helyéről.
- Mindjárt ott vagyunk... - mutatott a távolba. - Ne aggódj, minden rendben lesz, és ezután élhetjük tovább az életünket.
Bólintottam. Nem tehettem mást, mint hogy beletörődtem a kialakult helyzetbe. Igaza volt, és egyet kellett értenem a bátyámmal. Ha nem töröljük a kislány emlékeit, kiderülhet a titkunk. Azt autó hirtelen lassulni kezdett, és egy ház elé készültünk leparkolni. Egy idősebb nő nézett ki az ablakon, talán azon morfondírozva, hogy ez a piros Porsche mit keres az otthonuk előtt.
Megjöttünk...megjöttünk, itt vagyunk, és nekem menthetetlenül szembe kell néznem a pillanattal. Higgadtságot kényszerítettem magamra, és valamelyes megnyugtatott a tudat, hogy a szerelmem is velem van.
Vadul tépni kezdtem az ajtót mire Kaname békésem megsimogatta a karomat.
- Még nem nyitottam ki Kicsim! - kattant egyet a zár, majd az ajtó kitárult. - De most már igen!
Kiszálltam a sportkocsiból, Kaname pedig követett. A kertből kutyaugatás ütötte meg a fülünket. Az állat agresszívan próbálta elriasztani a betolakodókat, mire én tüzelő pillantást vettem rá. Tekintetem vörös fénye megcsillant a jószág fekete szembogarán, majd egy fájdalmas nyüszítés kíséretében, fülét-farkát behúzva odébbállt. Úgy festhettünk mint egy tipikus sablonfilm főgonoszai. Fekete haj, napernyő, napszemüveg, és persze régi, viktoriánus stílusú ruhák. Talán az ember némi logikával, és józan paraszti ésszel is következtethette volna, hogy vámpírok vagyunk, ám a mai világban azt is elhitték, hogy egy szokatlan szubkultúra sorait gazdagítjuk.
A kapu előtt álltunk meg, majd kissé félszegen, de megnyomtam a csengőt. Nem telt sok időbe, és a nő, aki már percekkel ezelőtt is vizslatott minket, a bejárathoz sietett. Kissé ódzkodott beengedni bennünket, de ekkor megérkezett egy fiatal lány is. Sietett, szinte már futott, és mielőtt anyja faggatni kezdett volna engem és a bátyámat, gyors magyarázkodásba kezdett.
- Anya, ők a barátaim, hozzám jöttek! Fölmegyünk a szobámba! - megragadta a kapu öntött vas kilincsét, és szívélyesen kitárta előttünk a bejárati ajtót.
- Gyertek, erre van a szobám!
Nem feleltünk, de minthogy nem igen volt más lehetőségünk, követtük. Kanaméba kapaszkodtam, és próbáltam a fülébe suttogni:
- Menjünk haza! Kérlek Kaname, menjünk haza!
Szörnyű, fojtogató érzés kerített a hatalmába, amikor belém nyilallt a felismerés: Ez a lány nem más, mint aki a múlt éjjeli álmomban diadalittasan falta a bátyámat. Hülye ribanc... Legszívesebben minden szó, és minden körítés nélkül bemostam volna egyet a túlsminkelt pofájába! Szédülni kezdtem, a vérnyomáson jojó módjára ingadozott, a szemem előtt a világ elmosódott, és csak halovány körvonalakat láttam. A lábam alatt a talaj, mintha kimosták volna, Kaname karjaiba dőltem.
- Szedd össze magad! - hangja éles és felszólító volt. - Nem ájulhatsz el itt!
Dühöt éreztem, de egyet értettem a szerelmemmel. Ha most elhagyom magam, és összesek a kiscsaj szeme láttára, az felér egy vereséggel. Nem mutathatom gyöngének magam. Nem értem miért vagyok féltékeny... Egy ostoba álom miatt?! Kaname engem szeret, és ezt annak a tiniribancnak is megmutatom!
Elértük a szobáját, és miután becsukódott mögöttünk az ajtó, mintha kinyitották volna a csapot, özönleni kezdett a lányból a végeérhetetlen szóáradat.
- Jack, Kira! Hát eljöttetek! Bevallom őszintén, nem hittem, hogy tényleg meglátogattok, de úgy fest, hogy a levelem célt ért! Én Luca vagyok! - Kaname felé nyújtotta a kezét, véletlenül se nekem! Persze miért is tette volna, neki a bátyám szívére fájt a foga...
- Kaname vagyok! Milyen Jackről és Kiráról beszéltél? - udvariasan viszonozta a gesztust, de azért látszott, hogy nem érti, milyen nevekkel illet minket Luca.
- Bocsáss meg... Sokáig figyeltelek benneteket a gömbön keresztül, és muszáj volt valamiféleképpen hívnom titeket! De Kanaménak hívnak? Miféle név ez? Valami külföldi?
- Igen, egészen pontosan Japán!
Bár a szerelmem így is nagyon előzékeny és a gondolatai ellenére higgadt volt, Luca még ezzel sem érte be, és újabb kérdései akadtak.
- Hogy, hogy Japán? Japán neved van, de te nem vagy az! Látszik a vonásaidon! - folytatta a faggatózást.
- Ez hosszú történet! - eddig csak némán álltam a háttérben, de jobbnak láttam elejét venni a kínos magyarázkodásnak. - Most pedig halljuk, honnét tudtad meg, hogy mik vagyunk? - felemeltem a hangomat, és ingerülten támadtam neki.
- A kis barátnőd ugye csak ugat, de nem harap? - fordult Kanaméhoz. Hangja egy merő él volt, látszott, hogy a kérdést az én bosszantásomra tette fel. Azonban nevette, hogy úgy tűnjön, csak viccelődni akart.
- Na ide figyelj...! - felé indultam, gyors lépteim ütemére a csizmám sarka a parkettához koppant. De mielőtt átrendezhettem volna az önelégült pofiját, két erős kéz megragadta a csípőmet és maradásra kényszerített.
- Bocsáss meg Yuukinak, nem úgy értette! - szabadkozott Kaname a tisztavérűhöz méltatlan viselkedésemért.
- Aha... Szóval Yuukinak hívják a kis ebedet! - megint kacagott, de már sokkal gunyorosabban, mint eddig!
A szerelmem arcára pillantottam, és láttam, hogy ő is a türelme határán van. Épp nyitni akarta a száját, hogy a védelmemre siessen, amikor megelőztem.
- Fogd be a pofád...és nyögd ki végre, honnét veszed, hogy vámpírok vagyunk!
- Tudjátok, én is hozzátok hasonló vagyok! Bár nem vámpír vére csörgedezik az ereimben, mégis különbözöm a többiektől. Boszorkány vagyok! Egyik reggel a gömbömben megláttam egy fiatal párt. Gyönyörűek voltak, élettel teliek, és boldogok. Mindaddig ezt hittem, de akkor láttalak Yuuki Kanaméba mártani a fogaidat. Úgy szürcsölted a vérét, akár egy pióca. Ráébredtem, hogy mik vagytok. Hónapokig kutattam, mire a nyomotokra akadtam, és igazából eszem ágában sem volt feldobni titeket, csak találkozni akartam... - ecsetelte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése