4. Álom... Megpendült az égiek lantja

A tükör előtt álltam, és bájos külsőmben gyönyörködtem. Csípőig érő barna hajamat kiengedtem, és hagytam, hogy rakoncátlanul eltakarja az arcom egy-egy pontját. Sosem voltam önbizalom hiányos, inkább beképzeltként jellemeztek, de ez engem csöppet sem zavart. Igazi bunkómód törtető, kihaénnem, ,,leszarom a világot" kamasz voltam. Olyan, akit már a saját szülei is csak gyógyszerrel bírtak elviselni. Mániámmá vált az irányítás, a birtoklás, és a csípős megjegyzések. Azonban a helyzet akkor kezdett csak eldurvulni, amikor Maja, az új osztálytársnőm felbukkant. Mindenkiben potenciális alattvalót láttam, de ez a szerény, befojásolható kislány különösen alkalmasnak bizonyult a jobbkezem posztjára... De ne menjünk vissza Ádámig és Éváig, nézzük mi történt pár héttel ezelőtt!:

Anyukám mindig készségesen beleegyezett abba, hogy áthívjam a barátnőimet. Ennek oka az lehetett, hogy feltett szándéka volt buzgómócsing, közösségi emberré faragni. Álmaiban egy olyan gyerek képe élt, aki a templomi kórus első sorában énekel, adakozik a szegényeknek, és véradásra jár. Azt a cukorszirupba mártogatott angyalkát azonban egy sajnálatos tévedés folytán elcserélték egy olyan szörnyetegre, mint jómagam. Gyakra a fejemhez is vágták, hogy ,,téged az ördög hozott", mire az arcomra csúfondáros vigyor ült ki, és elgondolkoztam, mily' csodás is lenne, ha valóban a nagy Lucifer leszármazottja lennék. Tehát leszögezhetjük, hogy a drága, istenfélő édesanyámnak hatalmas csalódást okozhattam, én, a sátánista lánya, akire az utcán is ujjal mutogattak.

Majával a szobámban tanultunk. Ezt bizonyították az agyon használt biológia tankönyvek is, amik nyitottan hevertek az ágyon. Halk muzsika szűrődött ki a laptopom hangszórójából, alapzajt biztosítva a magoláshoz. Magolás...jó vicc! Inkább csak nézegettem a könyvem képeit, benne az emberi testről alkotott gusztustalan rajzokkal. Gyomorforgató volt, azt pedig végképp nem értettem, hogy ilyen aránytalan karikatúrákkal miért kell elcsúfítani a tananyagot, ami egyébként sem túl érdekes.

- Éljen a témazáró! - kiáltottam fel diadalittasan, a hangom pedig telve volt cinikussággal.

- Nekem mondod? Anyám már hetek óta súlykolja belém, hogy készüljek, az agyamban meg nem ragad meg semmi! - barátnőm hisztérikus dühvel a földhöz vágta könyvtári könyvét. Mindig elhagyta a sajátját, így év végéig kénytelen volt kölcsönözni egy használtat.

- Én leszarom! Nem ezen fog múlni az életem! - csattantam fel ingerülten. - Ettől még eljön értem a vámpír lovagom, és belém szeret majd! Nem fogja megkérdezni a sejtek főbb csoprtjait.

Maja elkomolyodott, és érdeklődve pillantott fel az ágytakaróról, amit egy ideje már fürkészett.

- Vámpír lovag? Úgy érted, hogy egy vámpír, aki vért iszik? - úgy kérdezte, mint akinek hallókészülékre van szüksége, mert nem értette jól a szavaimat.

- Igen szöszikém, pontosan úgy! - pár másodpercnyi hatásszünetet tartottam. - De neked nem érdemes ebben reménykedned... - nem fejeztem be a mondatot, a lenéző fintorom viszont mindent elárult.

- Bunkó vagy! Azért mert én nem festek úgy, mint egy kriptaszökevény, még nem vagyok ronda, sem ostoba! Csak normális. - ecsetelte, mintegy megvédve magát. Már jól ismerte ezt a tekintetet. Valahányszor az osztály legcikisebb tanulóját, Hájas Sziszit fikáztam, mindig ilyen fitymáló képet vágtam hozzá. A hatás pedig elmaradhatatlan volt. A szegény lúzer fejethajtva távozott, csakhogy ne lássa undorodott arcomat. Gonosz voltam. Na de drágáim, aki azt mondja, hogy ő benne nincs gonoszság, az hazudik, vagy még nálam is rosszab!

- Ahogy akarod kedvesem! De azért tudd, hogy egy vérbeli vámpír úrfi nem vágyik egy olyan jelentéktelen csajra, mint te. - ezzel lezártam a beszélgetést. Lekezelő stílusom ellenére sokan szerettek volna velem járni, vagy éppenséggel a barátaim közé furakodni. Hosszas gondolkodás után azonban, jópáran kosarat kaptak.

Gyűlölködő pillantást vetett rám, majd jobbnak látta, ha nem szól semmit, inkább másra terelte a témát.

- Miből gondolod, hogy vámpírok léteznek? Talán találkoztál egyel? - hangosan felnevetett. A csúfondáros kacajától pedig legszívesebb hatalmas pofont adtam volna neki, szép kis vörös tetoválást biggyesztve a tökéletes pofijára. Hadd lássa mindenki, hogy ezt a csajt Eleméri Luca megbüntette tudatlanságáért.

- Hihetetlenül ostoba vagy! - vágtam rá. - Találkozni még nem volt szerencsém velük, de érzem, hogy ez hamarosan megváltozik.

Úgy beszéltem, akár egy furmányos, gonosz varázsló, ám én inkább egy céltudatos ifjú boszorkány voltam. Bár történetesen nem hordtam kalapot, és nem száguldoztam cifra seprűnyélen az éj sötétjében, de a varázsgömb, és a boszrkánykódex fogalma nem volt idegen számomra. Bizony...ember voltam, csak egy kicsit másképp, mint a többiek. Én szabadidőmben nem a neten lógtam, vagy a Facebookot bújtam, inkább sátánista közösségekbe jártam, okkult mágiát tanultam, spiritualizmust, és wiccát. Az ősi tanok mindegyikével igyekeztem megismerkedni, hogy hamarosan én is megírhassam a saját varázskönyvemet, az Árnyak könyvét. Ilyet ember is készíthet, ám egy született boszorkányé másmilyen. Hatalmasabb erőkkel van felruházva, és tartalmilag is különbözik.

- Hogy értsem ezt? Megjósoltad, vagy mi? - Maja szemei elkerekedtek, és nem úgy tűnt, mint aki hitt abban, amit buzgón magyaráztam. Inkább kezdett rájönni, hogy sötét lelkem, őrült elmét takar.

Kinyitottam a kétszárnyú szekrény ajtaját, és némán előhúztam pár ártalmatlan kelléket. Többek között a jósgömböt is. Játékosan forgattam a kezemben, és azon morfondíroztam, hogy ezt minként vezethetném elő a barátnőmnek. Hirtelen letettem az asztalra, és hagytam, hogy megcsodálja.

- Ez meg mi? - épp felé akart nyúlni, amikor időben megállítottam a kezét.

- Ne érj hozzá, azzal elronthatod!

A mágikus eszköz úgy festett, mint egy kisebb televízió. Egy magas, fekete hajú férfi rajzolódott ki benne, amint egy lánnyal üldögélt az étteremben.

- Jacknek hívom! - mutattam a sötét alakra. - Ő pedig Kira. - női partnerét is elneveztem, bár nem volt szimpatikus a csaj. Csupa olyasmit láttam, ami nem tetszett. Szerelmi kapcsoltban állhattak, mert gyakran csókolóztak, és volt, hogy éjjeleken át figyeltem őket. Tudom-tudom...beteges megszállott vagyok.

- Ismered őket? - Maja semmit nem fogott fel. Úgy éreztem magam, mint aki azon fáradozik, hogy megtanítson egy szobrot beszélni...egy roppant ostoba szobrot.

- Még nem. - hangomon érződött az enyhe bánat. - De ami késik, az nem múlik! Gondoskodtam róla, hogy ők maguk keressenek majd!

Maja hátrált, ijedten távolodott tőlem, mintha félt volna. Talán bizonyosságot nyert a számára, hogy értelmileg egy zoknival állok egy szinten.

- Mi vagy te? - majd nem felsikoltott, de végül elcsuklott a hangja, és csak egy halovány sóhaj hagyta el a torkát. - Varázsló, valamiféle mágus? A szüleid tudnak ezekről?! - megvetően mutatott a holmiaimra.

- Nem, kedves Maja, én boszorkány vagyok! - amint ezt kimondtam, szeme elkerekedett, és úgy elsápadt, mint aki menten összeesik. Kínos lett volna, ha itt éri szívroham... - Anyáék pedig semmit sem tudnak rólam, többek között ezt sem. És addig jó, amíg ez így is van. Privát szféra, magánélet, személyes ügy... Tudod! A lényeg, hogy nem tartozik rájuk. Én is csak pár éve fedeztem föl magamban a képességet, de azóta is fantasztikusan tudom kamatoztatni.

Tétován pakolászta a cuccait, becsukta a tankönyvet, és a virágos táskájába próbálta besuvasztani. Közben idegesen sziszegett, homlokán pedig gyöngyözött az izzadság. De azért nem hagyhatta annyiban a dolgot, rám nézett, és újabb kérdésekkel bombázott?

- Aha... Értem én, de ez nagyon furi, ugye tisztában vagy vele? Áthívsz tanulni, majd közlöd, hogy léteznek vámpírok, mutatsz egy gömböt, amiben láthatok egy nőt és egy pasit, majd ezt el kéne fogadnom bizonyítékként. Ráadásul pedig elmondod, hogy boszorkány vagy, de ezt a szüledi sem tudják, és titokban kell tartanom... Ijesztő! Nem érdekel mit mondasz! Eleméri Luca, a közeljövőben tartsd magad távol tőlem, és hogy ez így is legyen, szólni fogok az anyukádnak! Elmebeteg vagy! - egy szuszra elhadart mindent, én edig hátradőlva halgattam a gurulós székemben.

Kezemet a szám elé emeltem, és hatalmasat ásítottam. Hidegen hagyott a fenyegetése.

- Felőlem! - motyogtam az orrom alatt közömbösen. Jelenleg jobban aggasztott a körmöm, amiről kezdett lekopni a sötét lakk. - Hidd el, semmibe sem kerül kitörölnöm a szavaidat az emlékezetükből, de ha ilyen merész lépésre szánod el magad, akkor ne lepődj meg, ha utána pokollá teszem az életedet. A lányok közül már páran megtapasztalták, hogy milyen az, amikor ellenszegülnek nekem. Ha nem hiszed, hívd fel őket, örömmel elmondják majd! - kedvességet mutatva kacsintottam egyet a jobb szememmel, mire a vastag réteg, fekete szemhéjpúderből egy kevés lehullt. A porszemek a combomra poytogtak, de szerencsére könnyedén belevesztek a farmerom feketeségébe.

- Te vagy a legszemetebb lány, akit valaha ismertem! Tudom, hogy hazudsz, és nem vagy boszorkány! Ilyen nem létezik... Téged a sátán szállt meg, ördögi vagy!

- Köszönöm! - nevettem. - Jól esik, amikor hízelegsz. Most azt mondod, hogy kételkedsz a szavamban, mégsem fog eljárni a szád, mert valahol hiszel nekem, és félsz a haragomtól. Jó emberismerő vagyok. - dicsekedtem. - Jegyezd meg, a falka az osztály, az alfa pedig én vagyok. Ha jó kislány leszel, lehetsz az omegám! Szükségem lesz még rád ahhoz, hogy találkozzunk a vámpírokkal.

Az előttem álló szerencsétlen pára, összetörve kuporgott a földön. Szeméből megáradt patakként zubogtak a könnyek. Félt, sőt, talán rettegett! Élveztem a helyzetet, hogy megríkattam valakit, de mint uralkodó, kötelességemnek tartottam, hogy megvígasztaljam. Elindultam a padlón, magassarkú, platform bakancsom pedig mély dübörgésekkel koppant a lakkozott parkattán.

- Ejnye! Nem akartalak megbántani! Te nem hittél nekem, pedig legjobb barátnők vagyunk! Csak elmondtam, hogy mire számíts, ha elárulsz! Amíg engedelmes kiskutyája leszel a gazdidnak, addig nem kell félned! - megalázóan megsimogattam szőke fejtetőjét, mintha valóban egy jámbor állathoz beszélnék.

- Jobb lesz ha megyek! - megtörölte szemét, orrát kifújta, majd sietősen távozott. Nem akart maradni a szívélyes bánásmódnak hála, de persze nem is volt célom az, hogy őszintén szeressen. Beértem azzal is, ha féltek, a fontos úgyis a hatalom, ami egyenlőre az én kezemben volt.

Amint kitette a lábát, berúgtam a cseresznyebarna ajtót, úgy, hogy a keep out felirat egyenesen a folyosóra nézett. Megnyugtató érzés volt egy ilyen hideg, zord külsővel és jellemmel takargatni valómat. Jobb volt bármely' ósdi jelmeznél, vagy álcánál. Egy hétköznapi szerepbe bújtam, ami nem volt mindenkinek szimpatikus, de a sebeket, amik a szívemen éktelenkedtek, remekül takarta. Megannyi titok súlya nyomta a vállamat, a napok pedig egyre véresebb küzdelemmé avanzsáltak. Gonosz vagyok, bunkó, aljas, szadista, elmebeteg, sátánista. RÉSZBEN! De másfelől van egy árnyalt énem is, aki kedves, jóságos, szeretetre méltó- és éhes. A kár csak az, hogy őt senki sem ismeri...

A gömbhöz létem, melyben még mindig Jacket és Kirát láttam. Az életük, amit megfigyeltem, tökéletes és idilli volt. Vágyakozó sóvárgás kapott el, valahányszor Jackre néztem. Barátnőjét szívből gyűlöltem. A féltékenység szilánkjai élesen fúródtak a lelkembe, és minden vágyam volt, hogy Jack kusza fekete hajába túrjak, majd a fülébe súgjam.: ,,Szeretlek!" Ez a pillanat pedig egyre csak közelgett. Tudtam, mert előző éjjel látomást láttam, amely feltárta előttem a jövő egy darabkáját...